Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – Kolozsvári Kar – kv.sapientia.ro

sapientia.ro

Főoldal / Benne vagyunk a Tévében! /

„Trianon nem fehér vagy fekete, hanem szürke” – interjú Murádin János Kristóf oktatónkkal

A magyar és a román Trianon-felfogásról kérdezte kari kancellárunkat a Krónika munkatársa, Pap Melinda.

Frissíteni kellene a hozzáállásunkat Trianonhoz – vallja Murádin János Kristóf történész, aki szerint Trianon tragédiáját nem szabad „bagatellizálni”, viszont nem szabad belerekedni sem, „át kell lépni valahogy fölötte”. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója úgy véli, Trianont nem szabad elfelejteni, de találni kell egy másfajta, másokkal közös nézőpontot, valamint előtérbe kell hozni a pozitív elemeit is. A téma szakértője kifejtette, ez a mi szűken vett erdélyi magyar közösségünk, a transzilván magyar társadalom születése a maga tragikumával együtt, és az erdélyi magyarság soha nem volt olyan egységes, mint Trianon után.

– A bukaresti parlament a trianoni szerződés napjává nyilvánította június 4-ét. Mivel magyarázható, hogy Magyarország szomszédai közül jóformán egyedül Románia tartja fontosnak az ilyen gesztusokat, mintha szándékosan provokálni akarná Budapestet, és a saját területén élő magyar kisebbséget?

– Ez összetett kérdés, három számottevő aspektusa lehet. Az egyik, hogy Trianonból Romániának származott a legnagyobb területi nyeresége, ráadásul Magyarországgal szomszédos országként az egyetlen, amely ekkor alakult ki a mai formájában. Így a románok számára Trianon a mai napig egy nagy állam kialakulásának a mítoszaként jelenik meg, és hangsúlyosan érzékenyek rá. HIRDETÉS A másik aspektus, hogy a trianoni békeszerződés után ide került a legnagyobb magyar közösség, kisebbségként. Így Románia azzal az élő problémával áll szemben, hogy az erdélyi magyarság számára Trianon trauma, egy modern kori Mohács. Ezt a román köztudat is érzékeli, ahogy az ő és a nagyszámú magyar kisebbség interpretációja közötti különbséget is. Ezért vannak az ilyen, diplomáciai szempontból nem túl átgondolt lépések, hogy a trianoni évfordulót nemzeti ünneppé nyilvánítsák. A harmadik aspektus a jelenlegi viszonyok: Románia fokozottan ki van téve a koronavírus-járványnak, az ennek következtében fellépő gazdasági válságnak. A korábbi gazdasági növekedés hirtelen megtorpant, hatalmas az államháztartási hiány, ami óriási feneketlen lyuk lesz az állami költségvetésben. Ezekről a problémákról el kell terelni a figyelmet, és ilyenkor mindig jól jönnek az olyan hazafiságot alátámasztó, közösséget erősítő gondolatok, mint a nemzeti ébredés, kiteljesedés dátuma, június 4., amit nemzeti ünneppé nyilvánítanak. Ez nem is annyira provokáció, inkább a cinizmusig menő nemtörődömség, annak a figyelmen kívül hagyása, hogy az erdélyi magyarság számára ez nem ünnepelhető, nem várhatja el a többség, hogy ünnepelje.

– Mi lenne a normális hozzáállás? Száz év elteltével miként kellene viszonyulnia a trianoni békediktátumhoz az utódállamok politikai elitjének?

– A legoptimálisabb az lenne, ha sikerülne egyfajta hidat építeni: úgy tálalni ezt a kérdéskört, ahogy valójában volt. Hiszen december 1. vagy június 4. mesterséges dátumok, a trianoni folyamat többéves: a 19. század végétől, a nemzetiségi problémák kezdetétől 1921. július 26-áig tartott, amikor Magyarország törvényként cikkelyezte a trianoni békeszerződést. Fix dátumhoz kötni történelmi anomália, hiszen folyamatról beszélhetünk, a régió nagyhatalmi segédlettel végrehajtott átrendezéséről. Regionálisan kellene felfogni és megnézni: hova jutottunk, hogyan lehetne jobbá tenni a helyzetet, a kapcsolatokat. És elsősorban érzékenyebben reagálni a másik oldalra, megnézni, hogyan tudnánk összeegyeztetni az ő interpretációját a miénkkel. Nem azt mondom, hogy közösen ünnepeljünk, és azt sem, hogy közösen sírjunk. Olyan toposzt kellene találni, mely mindkét fél számára, sőt közép-európai szinten elfogadható. Arra kellene hangsúlyt fektetni, hogy a román és a magyar állam ez alatt a száz év alatt mindenféle történelmi vonulatok ellenére meg tudta őrizni az egységét, ellentétben a csehszlovák vagy jugoszláv állammal. Ezért érdemes a két országra úgy tekinteni, hogy mégiscsak sikerrel tudtak továbblépni a Trianon utáni helyzetből, és az Európai Unióban már közösen kell továbbmenniük, ahhoz pedig nyitás kell, és nem ilyen kizáró jellegű hozzáállás. Sajnos a mai magyarellenes hangulatban nagyon valószínűtlen, hogy ez sikerülne, a romániai politikai akarat nem efelé irányul.

– Bukarest azzal vádolja a magyar kormányt, hogy beavatkozik a belügyeibe azáltal, hogy gazdaságilag támogatja az erdélyi magyar közösséget. Miként értékeli a magyar politikai elit külhoni magyarokat támogató politikáját?

– Ez természetes, ennek örülni kell, hiszen óvodák, iskolák épülnek, újulnak meg, gazdasági támogatás érkezik. Jó lenne, ha fordítva is így történne, ha a békéscsabai, gyulai román közösség ugyanúgy kapna masszív támogatást Bukaresttől. A baj az, hogy a magyar állam nem kezeli feltétlenül partnerként ebben az erdélyi magyarságot, nem konzultál kellően sem a politikai, sem a gazdasági elittel. Ez oda vezet, hogy a helyi közösségeket sokszor kész tények elé állítják, miközben nekik kell ezt elfogadtatniuk a helyi román többséggel, román önkormányzati vezetőkkel. Az lenne a jó, ha ebbe jobban bevonnák az erdélyi magyar közösséget, kétoldali szereplőként használnák, hogy a két állam közeledhessen egymáshoz. Magyar részről jó lenne kevésbé erőteljesen, kicsit finomabban, rafináltabban, diplomatikusabban megközelíteni a kérdést.Viszont a támogatáspolitikát mindenképp érdemes folytatni, ez hasznos. Romániának is hasznos. Olvastam román cikkeket, miszerint persze érzékenységet gerjeszt, hogy Magyarország befektet Romániába, de valahol a román állam szégyene, hogy ezt egy külső hatalom kell megtegye helyette. Ezt a román értelmiség jó része érzékeli, és kárhoztatja is ezért a saját országa vezetését.

– A Trianon-kérdéskör kutatására román–magyar vegyesbizottság is alakult, de szimbolikus szerepet szántak neki. Mennyire jellemző az együttműködés a szakmára?

– Valóban volt egy jó kezdeményezés a 90-es évek legvégén, 2000-es évek elején, hogy legyen egy román–magyar vegyesbizottság, mely nemcsak Trianont, hanem az egész 20. századot vizsgálná. Be is indult, de nagyon hamar elsorvadt. Nem állt mögötte valódi, hosszú távú politikai akarat, és sajnos az utóbbi évtizedek vizsgálata politikával átitatott történészi munka. Ez a korszak annyira itt él még közöttünk, hogy nem lehet elvonatkoztatni a napi politikai hatásoktól. És ahogy kicsit hidegebbé vált a román–magyar viszony, az kihatott a szakmára is. Az lett az eredmény, hogy azok a történészek, akik hajlandók voltak együttműködni, továbbra is megteszik, de már egy visszaszorult, személyes jellegű szakmai kapcsolatrendszer keretében. Nincs nagyerejű közös kutatócsoport, mely foglalkozna ezzel, és amíg nincs, konszenzus sincs. És a szakma nem segíthet a politikumnak abban, hogy mérlegelve a helyzetet, megfelelő döntéseket hozzon. Úgyhogy a jelenlegi áldatlan állapot akár a következő években, évtizedekben is megmarad.

– A magyar történészek mennyire képviselnek közös álláspontot a kérdésben?

– Sajnos a magyarországi történészek szekértáborokba tömörültek, pont a Trianon-kérdéskör kapcsán. Hiszen ennek része a Tanácsköztársaság kora, a fehér terror, a Horthy-rendszer, pont a bal–jobb oldali politikai megosztottság, ami Magyarországot ma is erőteljesen jellemzi. A társadalmi megosztottság a magyar történészgárdában is tükröződik, a szekértáborok állandó vitában állnak egymással, nincs konszenzus. Amíg ez nem születik meg, nehéz a román kollégákkal szemben, vagy akár velük konzultálva fellépni, előrelépést elérni. A magyar oldalon lévők állandóan egymást becsmérlik, pedig mindkét szekértáborban vannak kiváló történészek. Együtt kellene működni, csak ilyenkor az ember a saját árnyékát kell hogy átlépje, ami nem könnyű.

– Magyar történészként Romániában mennyire lehet kutatni ezt a témát?

– Ezzel nincs probléma, engedik. Magam is végzek levéltári, könyvtári kutatást és interjúzást is egy másik kényes téma, a bécsi döntés kapcsán. Az a szerencsénk, hogy nyugati mintára Románia is eljutott oda, hogy könnyebbé vált a levéltári kutatás, kinőttünk abból a régi helyzetből, amikor a történész legnagyobb ellensége a levéltáros volt. Ma segítőkészek, legyen szó az átvilágítóbizottság (CNSAS) levéltáráról vagy az állami levéltár megyei fiókjairól. Nyilván vannak zárolt, nehezebben hozzáférhető dokumentumok, de már nincs szakmai akadály.

– Vannak-e még tisztázatlan körülmények a Magyarország szétdarabolásához vezető trianoni szerződés aláírásával, az ahhoz vezető nagyhatalmi politikai háttéralkukkal kapcsolatosan a történészek számára?

– Inkább mítoszok vannak, melyekkel meg kell kínlódni. Az egyik például Mária román királyné párizsi útja, aki megpróbálta személyes befolyásával is elősegíteni a román érdekek jobb érvényesülését. Ezt szerintem túldimenzionálja a román történészgárda, sok mindent erre vezetve vissza a határ meghúzása kapcsán, miközben valószerűtlen, hogy a királynénak ekkora szerepe lett volna. Magyar részről egyik oldalról az a nézet, hogy a Tanácsköztársaság tehet mindenről, míg másik oldalról a határ azért lett olyan, amilyen, mert a Székely Hadosztály nem állt úgy ellen, ahogy kellett volna. Ezek apró nüanszok, amelyek tisztázásra várnak, de másodlagosak. A fő forrás, a trianoni békeszerződés kutatható és a nemzetközi háttér dokumentációja – a nagyhatalmak közötti diplomáciai tárgyalások, levelezések – is elérhető. Ezek a meghatározók, hiszen az volt a döntő, hogy mit akar Franciaország és Nagy-Britannia, az, hogy mi, közép-európai kisállamok mit akarunk, akkor is keveset nyomott a latban. A prímér források tehát kutathatók, ezzel mind a magyar, mind a román történészgárda tisztában van, ezt kellene közösen feldolgozni. Csak ehhez előbb az kell, hogy a magunk dolgával legyünk tisztában, szűnjenek meg a szekértáborok és alakuljon meg újra egy román–magyar vegyesbizottság, még nagyobb, fiatalosabb merítéssel.

– A mítoszoknál maradva: mennyit tudnak az egyszerű emberek Trianonról? Mennyi ebben a valóság, és mennyi a legenda?

– A naiv érdeklődő hajlamos a klasszikus emberi hozzáállásból kiindulni: minden fehér vagy fekete. És bizony a trianoni békeszerződés szürke – hogy világosszürke vagy sötétszürke, mindenki eldönti maga. A mítoszok kizáró jellegűek, mondok egy példát: sokan úgy hiszik, hogy George Clemenceau, aki francia miniszterelnökként a házigazdája volt a párizsi békekonferenciának, magyarutálata miatt volt a fő kezdeményezője a békeszerződésnek. Ez mítosz, hiszen az, hogy a fia magyar hölgyet vett feleségül, a házasság nem sikerült és emiatt öngyilkos lett, befolyásolja ugyan a döntéshozót, de a döntést nem egyedül hozta meg. A fő érvek politikai, katonai, gazdasági érdekek voltak, és Németország szövetségeseinek a megbüntetése, nem pedig családi dráma. Az emberek ilyen történetekhez szeretik kötni a dolgot, holott a történelem, főleg a diplomáciatörténet nem családi drámákon alapszik. A másik mítosz, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem írta alá a békeszerződést. Dehogynem, csak utólag, és egy-két kivétellel. Nem írta alá azt a passzust, hogy létrejön a Nemzetek Szövetsége, hiszen nem akart részt venni az európai nemzetközi szervezetben. De egyébként ugyanúgy aláírta, mint Anglia vagy Franciaország, igaz, két évvel később, hiszen az USA 1919-ben pont a Nemzetek Szövetsége kapcsán kialakult vita miatt otthagyta a béketárgyalásokat. Akkor a magyar delegációt még meg sem hívták, tehát nem jóindulatból nem írta alá, vagy mert helytelenítette a határokat. A mítoszok utólag születnek, az ember szeretné valahogy megmagyarázni, kézzelfogható okkal alátámasztani a nemzeti tragédiát – román oldalról nézve csodát. De ez nem ilyen egyszerű, ezek az apró mellékszálak nem meghatározók. – Az 1956-os forradalom, a gulág kapcsán gyakran elhangzik, mennyire fontos az élő emlékezet, hogy szemtanúk mondják el a látottakat, hallottakat. Száz év után nehéz lenne ilyeneket találni: vannak-e egyáltalán közvetlen beszámolók Trianonról? – Már nem lehet találni, már senki sincs, akit ma Trianonról lehetne kérdezni. Behatóan foglalkoztam az oral history (élő történelem) módszerével, igaz, az 1944–45-ös időszakkal. A Szovjetunióba elhurcolt 25 ezer erdélyi magyar civil közül Kolozsváron mára már csak egyetlen túlélő maradt, pedig „csak” 75 éve volt. Trianon problematikáját a két világháború közötti feszült viszonyokban az érzékenységek miatt nem lehetett előhozni, később a kommunizmus mindent elsöpört, vörös lepellel fedett le: a népek szocialista barátságának mítoszával. Tehát 1989-ig, azaz a Trianont követő 70 évig nem lehetett a kérdést kutatni. És ez idő alatt szinte mindenki meghalt, aki felnőttként élte meg a trianoni időszakot és vissza tudott emlékezni rá. Úgyhogy amikor már lehetett volna erről interjút készíteni, már nem volt kivel. Itt is a politika szólt közbe, a feszült viszonyok, meg a kommunista diktatúra történelemhamisító, a nehéz kérdéseket szőnyeg alá söprő hozzáállása. Trianonnal pont az a probléma, hogy a prímér források mind levéltáriak, nem tudjuk alátámasztani közvetlen módon készült interjúkkal. Amit használni lehet, azok a visszaemlékezések, csak azokban nincs meg az interjú frissessége, a visszaemlékező óhatatlanul visszafogja magát, átgondolja, hogy mit ad át az emlékeiből, megszépíti vagy dramatizálja a múltat. A visszaemlékezéseknek van egy öncenzúrázó gépezete, ami torzít, ezért ezek nem feltétlenül mérvadóak. Ez a szomorú helyzet jelenleg Trianon kutatásával.

– Ilyenkor az élő emlékezet helyét átveszi a kulturális emlékezet. Az elmúlt években több regény, filmalkotás született, mely abban a korszakban játszódik. Mennyire segíthet feldolgozni a Trianon-traumát az irodalom, művészet?

– Nagyon sokban, elsősorban a fiatalok vonatkozásában. Mert lassan felnőtt egy generáció, mely már a 21. században született. Nekik ezek a dolgok idegenek, ez már a nagyapjuk, dédapjuk gyerekkora. Ha nem lenne az erőteljes politikai hátszél, akkor – félek kimondani, de ez az igazság – nem is hallottak volna Trianonról. Ezért fontos, hogy kicsit más eszközzel, nem elriasztó, száraz szakirodalommal, hanem könnyedebb formában sikerüljön a Trianon-kérdéskört előhozni. Az irodalomnak viszont óriási felelőssége van abban, hogy mennyire tudja visszafogni a szélsőségességtől az interpretációkat, emlékezetépítő műveket. Mert egyetemi oktatóként azt látom, hogy a fiatalok esetében még inkább igaz az, hogy valami vagy fehér, vagy fekete. Ha egy műben így jelenik meg a trianoni békeszerződés – amire van példa –, az csak ront a helyzeten. Annyiban mégis jó, hogy ébren tartja a témát. Ez nagyon fontos az erdélyi, romániai magyar közösségünk számára: a trianoni békeszerződéstől beszélhetünk romániai vagy erdélyi magyar kisebbségről. Ez a mi szűken vett közösségünknek a születése, a maga tragikumával együtt, amikor leszakad az egységes magyar nemzetről és meg kell hogy teremtse a saját kis magyar társadalmát, Kós Károlyt parafrazálva: a transzszilván magyar társadalmat. Ennek vannak pozitív elemei is, hiszen az erdélyi magyarság soha nem volt olyan egységes, mint Trianon után, az azt követő egy-két évtizedben. Összekovácsoló erő is tudott lenni, ezért erre kellene jobban emlékezni: Kósnak a szerepére, a Kiáltó Szóra. Ezeket az elemeket lehetne jobban kidomborítani, akár irodalmi szinten is, sokat segítene a mai generációknak.

– Tehát a pozitív oldalát kellene hangsúlyozni ahelyett, hogy folyamatosan siratnánk?

– A negatív vonatkozás köztudott, ha az ember felüt egy történelemkönyvet, benne van. Fel tudja sorolni, hogy mi jutott a határon túlra, hány négyzetkilométer, hány lakos stb. Ezen mindig siránkozunk, ami rendben is van, de próbáljuk meg kicsit másként megfogni. Nemcsak az irodalom, a szakma is, hiszen elfelejtette ennek a drámának a pozitívabb kicsengéseit megemlíteni, márpedig voltak. És ha nem tesszük meg, történelmietlen a hozzáállásunk. Ha elhallgatjuk, akkor egy ferde, fehér-feketében látott közelmúltban élünk tovább, és ez mindig akadályozni fog abban, hogy a románsággal, a környező népekkel közösen tegyünk valamit. Ha viszont úgy tudnánk közelíteni a kérdéshez – és ez a román történészeknek is szól –, hogy megnézzük, milyen pozitívumot hozott mindkét félnek, mi az összekötő kapocs, akkor élhetőbb Trianon-felfogás születne. A határ kérdése, a kisebbségi probléma ettől függetlenül megmarad, nem szabad elhallgatni, de nem egészséges, ha csak azt domborítja ki az ember. Annak elmúlt az ideje, a „mindent vissza” hangulat a 20-as évekre volt jellemző, ha továbbra is arra összpontosítanánk, az felesleges önmarcangolás lenne.

– A Trianon-trauma szinte már a génjeinkbe van kódolva, generációról generációra száll. Közemberként van-e felelősségünk abban, hogy miként „örökítjük” tovább?

– Talán ez a legnehezebb, hogy a hétköznapokban miként kezeljük ezt a kérdést. A közvetlen környezetben szerintem a béke megtartása a legfontosabb. Mindenki tudja, hogy a másik félnek mi az ünnep, és azt méltósággal kellene megünnepelje, nem a másik ellen. Nem szabad felejteni Trianont, ez nagyon fontos. Minden családban hozzá kellene kötni az identitáshoz az utóbbi száz évet: magyarok vagyunk, erdélyi magyarok vagyunk, miért vagyunk azok, hogyan alakult ez? Dramatizálás, és főleg ellenségképgyártás nélkül, mert a mai generációk nem tehetnek arról, hogy mi volt száz évvel ezelőtt. Nem lehet utólag senkit sem kollektíve bűnösnek nyilvánítani, sem az erdélyi magyar kisebbséget, sem az egész román többséget. Viszont borzasztó nehéz elmondani egy fiatalnak – a saját gyerekeimen és a diákjaimon látom –, hogy valahogy együtt kell tudni élni ezzel, harag és gyűlölet nélkül. És meg kell próbálni közös nézőpontot kialakítani. Természetesen anélkül, hogy az ember feladná a magyarságát, az erdélyiséget, és azt, hogy azért nekünk ez mégiscsak tragédia. Ezt nem szabad bagatellizálni, viszont nem szabad belerekedni sem, át kell lépni valahogy fölötte. Ez nehéz feladat, egyetemen, középiskolában, családban, szomszédi kapcsolatokban egyaránt, nagy kihívás és nagyon kevesen tudnak ennek megfelelni, értelmiségi körökben is. Az idősebb korosztálynál érthető, a bécsi döntés, a részleges határrevíziók miatt érintettek, az összes interjúalanyom azt mondta: „életem legszebb napja volt, amikor bevonultak a magyarok!” Csak az egy másik viszonyrendszer, egy másik korszak volt, alig húsz évvel Trianon után, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. Tehát, hogy 21. századi kifejezést mondjak, update-elni (frissíteni) kellene a hozzáállásunkat, a Trianon-kérdéshez való viszonyulást. Nincs erre elfogadott séma, nem is lehet, mindenkinek magának kell eldöntenie. És ez csakis a másik féllel közösen történhet – ha nincs meg a másik oldalról a nyitottság, nem fog menni. – Mennyi idő kell még elteljen, hogy ez sikerüljön? – Sokat gondolkodtunk ezen történész kollégákkal. Úgy vélem, nem is idő kérdése, a helyzet kell megváltozzon. A németeknek és a franciáknak már a második világháború után sikerült a részleges kiegyezés annak révén, hogy közösen hozták létre az Európai Uniót. Francia oldalról kezdődött a nyitás, persze, nem önzetlenül, saját politikai érdekeikből kiindulva. Nálunk ez nem történt meg: az európai családhoz való közeledés versenyfutás volt a román, magyar, szlovák és a többi közép-európai nép között, arról szólt, hogyan lehetne minél több pénzt kifacsarni az EU-ból. És vittük a mumust magunkkal, nem tudtunk új vágányra lépni. Pedig nem az idő számít, hanem hogy mikor kezdődik el egy másfajta nézőpont, mikor mondjuk azt: ne a múltat sirassuk, ne egymás ellen acsarkodjunk, hanem próbáljuk ki közösen az új vágányt. Ezzel a hozzáállással néhány év alatt helyre tudnánk tenni a dolgokat. Csak ahhoz közös akarat kell, és közös vágány.

(Ezt a cikket a Krónikáról vettük át: https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/btrianon-nem-feher-vagy-fekete-hanem-szurker-n-muradin-janos-kristof-tortenesz-a-magyar-es-a-roman-trianon-felfogasrol)

Eseménynaptár

2020. július

KeSzCsSzVa
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031