Dundalk Institute of Technolgy, Dundalk (Írország)
Egy paradoxon alakult ki nálam tavaly, amikor – nem túl meglepő módon a semmiből csapott a szikra – jelentkeztem az Erasmusra. Egyáltalán nem terveztem részt venni a programban, sőt, teljesen elvetettem a gondolatot, viszont utolsó pillanatban, amikor mások már benyújtották a jelentkezési papírokat, eldöntöttem, hogy fogom magam és messzire megyek. Csak úgy. Az indulás napjáig ez a helyzet volt többnyire jellemző: egy impulzív kölyök, aki nem jön rá, hogy ellentmondott a komfortzónás elveinek, és most védekezési mechanizmusként azt hiszi, tréfa az egész. Tapasztalatból ajánlom mindenkinek, hogy inkább realizálja a tény valóságát, és készüljön minél hamarabb az útra. Ugyanis a szállás keresése elég macerás, figyelembe véve az írországi árakat, és kihívás egyáltalán felvenni a kapcsolatot idegen emberekkel, akik a kontinens másik felén laknak. Igaz, akad két diákszálló is, viszont a teljes élmény kedvéért arra voksoltam, hogy helyiekkel lakjak egy házban, amit utólag nem bántam meg egyáltalán. A szálláshelyemet egy ír lakáskereső honlapon találtam meg. Ami a többi előkészületet illeti, megtanultam, hogy nem érdemes túlpakolni a bőröndöt, még ha a YouTube tutoriálok azt is mondják, hogy burritókba feltekerni a ruhákat a legjobb. Nyári ruhákat sem volt érdemes vinni. Annak ellenére, hogy szeptemberben mentem, az első estén már a legvastagabb pulóveremet halásztam elő.
Őszintén szólva, annak ellenére, hogy Írország úti célként mindig közel állt a szívemhez, érkezéskor okot adott az ijedtségre a tény, hogy egy fél évig csak angolul fogok beszélni. Az ír akcentus minderre rátett egy lapáttal. Dundalk tájai és épületei a maguk módján kiváltották belőlem a tájékozatlanságot. Nem voltak tapasztalataim vagy emlékeim hasonló helyekről, ergo nem voltak „mintáim”, amelyek segítettek volna tájékozódni. Idővel hozzászoktam a zöldövezetek gyakori jelenlétéhez, a piros téglás épületekhez vagy az ír kocsmák felirataihoz, amelyeknek a designja egy temetkezési vállalatéhoz hasonlított.
Az egyetem nemcsak nekünk, az erasmusosoknak számított labirintusnak, de még azoknak az ír diákoknak is, akik évek óta jártak a DKIT-re. A kifüggesztett térképek viszont sok segítséget nyújtottak. Ezenkívül sok gond adódott az órarenddel is: az órák ütköztek egymással, elég sok tantárgy volt megtartva egyszerre, ugyanabban az időpontban. A kar vezetője viszont mindent megtett, hogy ezek az órarendes próblémák is az új tantárgyak felvétele, cseréje által megoldódjon. Ami még csodálkozásra késztetett, az maga a tanítási rendszer volt: a tanárok mindig azon voltak, hogy a legegyszerűbb módon értsük meg az anyagot, s egyre több leegyszerűsítéssel rukkoltak elő. Egy dolog, ami fejvakarást okozott az iskolai rendszer megszokásában, az a Moodle használata volt, de végül azt is sikerült kibogozni.
Ha az emberre rátört az éhség a kampuszban, rengeteg kávézóba, akár menzába is lehetett botlani (szívből ajánlom a kedvenc fogásomat, az English Breakfast-et). Igazából nem lehetett unatkozni a kampuszban, az órákon túl a DKIT-nek adódtak remek szórakozási lehetőségei: kirándulásokat szerveztek az Erasmus közösségnek, volt olyan, hogy elvittek meglátogatni a GOT forgatási helyszíneit, és ami említésre méltó: a sok klub. Klubokból nem volt hiány, volt filozófiaklub, cirkuszklub, filmklub, rádióklub, LGBTQ-klub, sportklub, és még lehetne sorolni. Ezek segítettek új ismeretségek megkötésében, illetve sok kihívást hordoztak magukban, és ezek tökéletes alkalmak voltak a komfortzóna elhagyására.
Nem voltam nagy rajongója annak, hogy az első félévben kellett kimennem. Az évkezdés alapjában véve egy stresszes folyamat, az, hogy egy teljesen másik országban várt rám az évkezdés, még ijesztőbbnek hatott. Nem tudom letagadni, sok minden adott utólag okot arra, hogy megváltoztassam a felfogásomat a dolgokat illetően. Maga a tény, hogy mindegyikünk az Erasmus közösségből akkor startolt, az egyenlő volt azzal, hogy mindnyájan elég fair módon indultunk tiszta lappal. Senkinek nem adódtak előző ismerettségei, sok ember meg boldog volt, ha meglelte a honfitársát, ami eleve egy támaszpontot jelentett számára. Nekem nem adódott semmilyen formában honfitárs, ennek ellenére sikerült barátságokat kötnöm másokkal. Emiatt mások már néztek franciának, egyszer meg spanyolnak. Azonban az erdélyi identitásnak is megvoltak a maga előnyei, még ha egyesek azt is hitték, hogy egy képzeletbeli ország a Hotel Transylvania c. animációból, vagy egyesek vámpírnak „hittek”. Megtudtam többek között azt is, hogy a drakulás sztorinak a terjesztéséért éppenséggel egy ír ember volt felelős. Ezenkívül adódtak emberek, akik el voltak varázsolva Erdélytől, és már rég tervezték meglátogatni, és ez nagyobb elismerést váltott ki belőlem a származási helyem iránt.
Érdekes folyamat volt a tanúja lenni annak, ahogy idegen országokból arcok lesznek, amelyekre a mai napig asszociálok. Sok hasznomra vált tanulni másoktól az országukról a kis történeteiken keresztül, ami teljesen más élményt nyújt, mint interneten infók után nézni. Az albérletem tulaja a fura, kalandos, időnként ijesztő és abszurd sztorijaival többet tanított Írországról, mint bármilyen könyv, cikk vagy úti beszámoló. A legviccesebb sztoriktól a legszomorúbb történeteken keresztül szereztem tudomást történelmi eseményekről, szokásokról, amelyek kár, hogy nem a közbeszéd tárgyai. Példának okáért nagy meglepetésként ért megtudni, hogy a Halloween egy ír eredetű ünnep, ami a mai napig komolyan van véve. A halloween-i élményem is abból állt, hogy hallottam a gyerekek kopogását, és utána elhangzott a jól ismert „Trick or Treat”. Felettébb szokatlan volt kinézni az ablakon és látni, ahogyan életre kelnek a korábban látott filmek, amikor a sötétségben, az egyforma suburbian házakhoz cafatos múmiák vagy más szörnyetegek járkálnak édességekért.
Az egyetemen furcsának találtam a vizsgaidőszakot. Azt nem tudom tagadni, hogy az ír egyetemista bajtársakkal küszködtünk a hirtelen jött, tonnányi beadandóval vagy projekttel, azonban a legvégén szembesültem a ténnyel, hogy nagyon kevés vizsga van. Egyetlenegy vizsgám volt, amelyiknek viszont kicsit szigorú volt a légköre, hasonló az érettségiéhez. Egy nagy hallban voltunk több osztályból, a felügyelő tanárok megafonon keresztül mondták az utasításokat, a vizsgalap teljesen szokatlan kinézetű volt, azt is be kellett karikázni, hogy milyen kérdésekre válaszoltunk, és így tovább. Összeségében véve nagyon ellenőrzőtt körülmények között zajlott a vizsga.
Ami egyébként a projekteket és beadandókat illeti, azok segítettek megismerni csodálatos embereket, jól összekovácsoltak bennünket. Sok mindent tudtunk meg egymásról, vagy volt, hogy egy kisfilm forgatása során tanultunk egymástól annak ellenére, hogy az írek akkortájt kezdtek tanulni a filmforgatás mikéntjeiről.
Kellemes élmény volt, maradandó emlékekkel, amiből – hogy egy közhellyel éljek – rengeteget tanultam szakmailag is, kulturálisan is, és legfőkképpen emberileg. Őszintén örvendek, hogy megtudhattam, milyen minden ismerőstől távol élni egy teljesen idegen országban, időnként meg egy héten 8 euróból megélni, hozzászokni új közeghez, szójárásokhoz, körbejárni más logikákat általános dolgokat illetően; sokszor érezni, hogy egy pillanat átfordult egy tévéepizóddá, a kirándulás végén megtudni, hogy a Moher-sziklák túlélője vagy, merthogy a szél évi 10 embert taszít az óceánba; élni a tudattal, hogyha utazni akarok az országon belül, akkor minden út a Dublin reptér buszállomásához vezet.
2020.06.03.
Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése.
Kolozsvári Kar
Cím: 400193 Kolozsvár, Tordai út (Calea Turzii) 4. sz., Kolozs megye, Románia
Tel.: +40-364-401-458
Fax.: +40-364-410-069
E-mail: office@kv.sapientia.ro