Dundalk Institute of Technology, Dundalk (Írország)
Mindig is terveztem Erasmus+ mobilitáson részt venni, lehetőleg minél messzebb és minél idegenebb helyen. Ezért, amikor sikerült megnyernem a pályázatot egy félévre Írországba, nagyon boldog és elégedett voltam. Szeretem a kihívásokat, és alig vártam, hogy megtapasztalhassam az ottani életet.
Az utazás nem okozott különösebb gondot, lévén, hogy léteznek járatok Budapestről és Kolozsvárról is. A repülőút körülbelül 3 óra volt, és bár ez nekem nem tűnt olyan soknak, kiderült, hogy az én utam volt a leghosszabb az összes erasmusos hallgató közül.
Bár az egyetemre nem sok cserediák érkezett eddig Romániából, a városban nem ez volt a helyzet. Dundalkban rengeteg románnal találkoztam, a kedvenc pizzázóm tulajdonosától random turistákig. Jó volt egy kicsit az itthoniból is megtalálni odakint, főleg, hogy minden más annyira különböző volt.
A különbségek között akadtak jók is, rosszak is. A rossz az volt, hogy a buszok egyáltalán nem azokon az útvonalakon és nem azokban az időpontokban jártak, mint amit online meg lehetett találni. A jó az, hogy a buszsofőrök olyan kedvesek voltak, hogy bárhol letettek és bárhol felvettek, ezért nem ragaszkodtak a menetrendhez. Egy buszsofőr egyenesen felajánlotta, hogy felvesz a házam elől, miután látott a megállóig sétálni egy reggel. Azután a kollegái is mindig felvettek, bár nem szólt nekik; ott egyszerűen ez a szokás.
Egy másik különbség az volt, hogy a leghíresebb múzeumok is ingyenesek voltak, bár ez már szinte nem is olyan ritka nyugaton. Órákba telt bejárnom a National Gallery három-négy emeletét, és az egészet csak adományokból és kormánypénzből tartják fent. Ugyanez volt a helyzet a Science Galleryvel is, ami egy kisebb, experimentálisabb múzeum, aminek kiállításait a Trinity College diákjai állítják össze.
Viszont az is igaz, hogy hiába ingyenesek a múzeumok, amikor minden más olyan költséges. Írországi tartózkodásom alatt egy nagyszabású tüntetés volt Dublinban, ami pont a megfizethetetlen diáklakások ellen szólt. Ezenkívül, bár jó volt, hogy az egyetem összes épületében volt egy kávézó vagy ételbár, az árak rettentően magasak voltak, főleg egy külföldi számára. Ezzel mondjuk a helyi diáktanács is tisztában volt, és mivel az egyik kávézót a sok közül ők irányítják, ott igyekeztek legalább egy kicsit megfizethetőbb árakkal szolgálni.
Emellett az egyetemnek rengeteg ingyenes (vagyis számomra ingyenes, különben a tandíj része) szolgáltatása is volt. Konditerem, úszómedence gőzkabinnal és jacuzzival, több pszichológus és orvos/nővér is állt a diákok rendelkezésére. Én mindegyik lehetőséggel éltem, és egyik esetben sem jelentett problémát, hogy külföldi diák vagyok. Ugyanúgy kezeltek, mint bárki mást, sőt: mikor kiderült, hogy a fájdalmaimat a rossz cipőim okozták, még pénzt is szereztek nekem új cipőre, anélkül, hogy kértem volna. Mondanom sem kell, rendkívül hálás voltam, és az ő segítségük miatt sikerült két párt vennem az ajánlott kényelmesebb márkából.
A tanulást illetően a kinti tárgylistámat igyekeztem minél változatosabbá tenni, bár a megfeleltetés eléggé keresztbe tett ennek. A másodéves kötelező filmtárgyakon túl két extrát sikerült felvennem: egy politikai tantárgyat és egy videojáték tematikájút. Mindkettő egy kis frissességet hozott az órarendembe. A politika különösképp, mivel az egész tantárgy beszélgetés-alapú volt, az oktató pedig nagyon értett a beszélgetés vezetéséhez.
A filmes elméleti tantárgyak kissé unalmasak voltak. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy az ottani képzés négy éves, szóval kicsit lassabban vettek mindent, és volt, amit én már megtanultam itthon a Sapientián. Ez mondjuk nem volt elmondható a forgatókönyvírói és a vágói óráimról, mivel ebből a két tantárgyból nem sokat tanultam itthon, így nagyon örültem a kint szerzett tudásomnak.
A gyakorlat izgalmas volt, bár kissé szétszórt, éppen azért, mert a diákok még nem ismerték annyira a forgatások világát. A vizsgák határozottan könnyűek voltak: összesen két vizsgám volt, és mindkettőn öt tétel közül tetszőlegesen választhattam három tételt, amit ki kellett dolgoznom. A többi tantárgyból az évközbeni forgatókönyvekre, forgatásokra és bemutatókra kaptunk jegyet.
Maga a város hangulatos, bájos volt, tele régi építésű házakkal és boltokkal. Érdemes felfedezni, csupán az a kár, hogy az egyetem maga a város szélén van, így az embereknek dönteniük kell, mihez akarnak közel lenni: az egyetemhez vagy minden máshoz. Én a minden egyéb mellett döntöttem, ami hasznos volt, ha például Dublinba akartam menni (a lakásom épp az állomás mellett volt), viszont kellemetlen is volt, főleg az itteni szeszélyes buszjáratokkal. Még a taxik is 20-30 perces késéssel jöttek ki, szóval, amikor csak tehettem, inkább gyalogoltam.
Akárcsak más erasmusosok, én is könnyebben tudtam beilleszkedni a többi cserediák közé, mint az írek közé. Pedig nem mondhatom, hogy nem nyitottak felém, mert szívesen szóba elegyedtek velem, viszont nem tűnt úgy, hogy bármilyen közös programot is szerveztek volna az egyetemen kívül. Sokan a közeli falvakból, városokból ingáztak: Írországban nincs akkora kultusza az egyetemi városba való költözésnek, valószínűleg pont az árak miatt. A buszbérletek árai jóval barátságosabbak. Viszont emiatt mindenki csak a buszhoz sietett, legalábbis akikkel én beszéltem, és sohasem maradtak a városban szórakozni az évfolyamtársakkal.
Az Erasmus-csapathoz viszont gyakran csatlakoztam egy-egy pub crawlra, illetve az ő szervezésüknek köszönhetem a mobilitásom egyik legnagyobb élményét: egy négy napos kirándulást Skóciába. Egész Írországból csatlakoztak hozzánk cserediákok, és együtt ellátogattunk a fővárosba, Edinburgh-be, az elképesztően gyönyörű hegyvidékre (Highlands) és még a Loch Nesshez is eljutottunk. Volt egy teljes szabad napunk a fővárosban, amikor nekem sikerült meglátogatni a brit királynő skót palotáját (Palace of Holyrood) és az edinburghi kastélyt. Mindkettő gyönyörű volt, a kastélyból az egész várost be lehetett látni, és még a tengert is azon túl.
Ezen kívül Észak-Írországba is ellátogattam, pontosabban Belfastba. Bár a Titanic múzeum valóban egy kihagyhatatlan élmény volt, a város többi része nem nyűgözött le. Sokkal indusztriálisabb és szürkébb volt, mint Dundalk vagy Dublin. A két ország hangulata teljesen más volt, és meg kell mondjam, én a sziget déli részét preferáltam.
Összességében a különböző nehézségek ellenére mindenképp megérte részt vennem a mobilitáson. Írország gyönyörű volt, és érdekes volt megtapasztalni, milyen egy teljesen más oktatási rendszer. Az utolsó napomon hó lepte be a dundalki tájat, ami nagyon ritka jelenség a szigetországban. Ennek a szépsége csak megerősítette bennem a vágyat, hogy egy nap újra visszatérjek Írországba.
2019.03.04.
Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése.
Kolozsvári Kar
Cím: 400193 Kolozsvár, Tordai út (Calea Turzii) 4. sz., Kolozs megye, Románia
Tel.: +40-364-401-458
Fax.: +40-364-410-069
E-mail: office@kv.sapientia.ro