Évnyitó beszéd

Hírek Évnyitó beszéd

Évnyitó beszéd

2014. szeptember 17.

Itt olvasható dr. Tonk Márton dékán úr ünnepi beszéde, amely a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán lezajlott központi évnyitó ünnepségen hangzott el.

Tisztelt helyettes államtitkár úr! Tisztelt helyettes államtitkár asszony!

Tisztelt Elnök úr és Rektor úr, tisztelt meghívottak!

Kedves elsőéves hallgatók! Kedves oktató barátaim!

Engedjék,engedjétek meg, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mai központi tanévnyitó ünnepségén mondanivalómat egy talán kevésbé ünnepélyes és emelkedett, ám egyetemünk szerepét tekintve annál fontosabb szempont felemlegetésével kezdjem. Vessünk egy rövid pillantást az erdélyi magyarság lélekszámának alakulását leíró demográfiai adatokra, az elmúlt néhány évtized vonatkozásában. Az 1992. évi, illetve a 2011. évi romániai népszámlálás közötti 19 esztendőnyi időszakban az erdélyi magyarság 1,6 millióról 1,2 millió főre apadt, a csökkenés mértéke a közösségre vetítve tehát közel 25 százalékos volt. Ha egy kicsit még korábbra nyúlunk vissza az időben, azt látjuk, hogy az 1977. évi, illetve a 2011. évi népszámlálás között eltelt 34 esztendőben erdélyi magyar közösségünk 1,7 millió főről 1,2 millió főre apadt, a népesség teljes csökkenése ez esetben megközelíti a 30 százalékot. Azt hiszem, hogy ama itt, ebben a teremben ülők közül sokan nagyon őszintétlenek lennénk, ha nem vallanánk be: gyakorta hessegetjük el magunktól az említett számsorokból fakadó kételyeinket, bizonytalanságainkat, aggodalmainkat, félelmeinket. Kényelmetlen, s minden bizonnyal mélyen zavaró volta miatt ritkábban tesszük fel az egyenes matematikai összefüggésre irányuló kérdést: vajon mi lesz újabb 35, s aztán pedig 70-100 esztendő múlva? Meg tudunk-e maradni életerős, nyelvét, kultúráját, hagyományait, tudományát a maga természetes közegében megélő közösségként, avagy, valahol 100 esztendő múlva, egy kiállítási tárggyá, múzeumi darabbá, szakmai nyelven fogalmazva: skanzenszerű közösséggé zsugorodunk? És úgy hiszem, nagyon sokan egyetértünk ma itt abban, hogy ezek a kérdések és tények jelentik a közösségünk előtt álló talán legnagyobb, legsúlyosabb, legalapvetőbb kihívást. S ebből a szempontból igen fontos – szociológus-politológus oktató kollégáim szakmailag is megerősíthetik –, hogy közösségünk élő, működő, önálló, kulturális, tudományos, civil, szakmai vagy politikai intézményekkel, intézményhálózattal rendelkezzen. E gondolatot alátámasztandó elég most itt pusztán arra gondolnunk, hogy az előbb említett, közel egyharmados népességfogyást eredményező, 1977-2011 közötti időszak jelentős hányadát az erdélyi magyarság önálló intézmények, saját, autonóm intézményhálózat hiányában élte meg. S nem utolsó sorban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1959-től a 2000. évig, a Sapientia Egyetem megalapításáig, önálló, a magyar közösség irányítása alatt álló tudományegyetemünk sem létezett.

Tisztelt hallgatóság, kedves barátaim: hát ezért volt fontos lépés a Sapientia Egyetem 14 esztendővel ezelőtti alapítása, s ezért gondoljuk azt – alázattal, ámde határozottan – hogy egyetemünk fontos szerepet tölt be az említett kihívás kezelésében, (ha úgy tetszik), „legyűrésében”. És ebből a szempontból talán a legfontosabb tényállást az itt jelenlévő, a mai napon a kolozsvári karon tanulmányait megkezdő újabb száz főnyi hallgató, az intézmény egészét tekintve pedig az idén az egyetemünkre beiratkozó több száz fiatal képviseli. De legalább ilyen fontos az egyetemen oktató, s ezáltal szülőföldjén értelmes egzisztenciához is jutó, mintegy 300 főnyi alapállású oktató, kutató és egyéb munkatárs, a kolozsvári kar oktatóinak alacsony, 38 év körüli átlagéletkora, vagy akár a szülési szabadságot kérvényező kollegák magas száma – és a sort bizonyára folytathatnánk.

Tisztelt oktató kollégáim, barátaim! Bizonyára mosolyogtok már rajta, de a most kezdődő tanévben is arra kérlek, ne feledjétek – három dolgot kell tudnunk közvetíteni hallgatóink, fiataljaink felé: szakmai tudást, emberi értékeket (vagyis „gerincet”) és identitást. Egyszóval: nem csupán tanítanunk, hanem nevelnünk is kell. Egy 1930-ban született előadásában Szent-Györgyi Albert e tekintetben a következőképpen fogalmazott: „Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény. […] Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatóinak fejébe 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát átpréselje, ezután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemnek csak arra kell vigyáznia, hogy hallgatóit éppen csak annyira terhelje meg, hogy ne mindjárt az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot.” […] Ezzel a felfogással szemben áll – írja továbbá – az egyetem ama felfogása, mely szerint nem pusztán tanító, hanem nevelő intézménynek kell lennie. „Itt nem jogászokat, kémikusokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek.”

Az éremnek persze mindig két oldala van: és a mai tanévnyitó keretében nektek, tanártársaimnak azt is figyelmetekbe ajánlom, hogy diákjaink szakmai, emberi, identitásbeli modellálásában, alakításában „ne essünk túl a ló másik oldalára”. A ma itt ülő, egyetemi tanulmányainak első évét (s ezzel együtt az egyetemista lét semmihez sem hasonlítható időszakát) megkezdő hölgyek és fiatalemberek esetében sokszor nem a „tűzzel-vassal” logikájára kell tekintettel lennünk, hanem sokkal inkább arra, hogy „a szabadság semmit nem ér, ha nem tartozik hozzá a hibák elkövetésének lehetősége, szabadsága is.”

Kedves elsőéves hallgatók! A tegnapi találkozásunk alkalmával már megosztottam Önökkel, hogy jövőbeli sikereik elérése érdekében alapvetően öt dologra van szükségük: szakmai tudásra, emberi értékekre, kommunikációs és kapcsolatépítési készségekre, illetve az életük néhány kedvező lehetőségét felismerni és kihasználni tudó, jó értelemben vett opportunizmusra. Ötödikként pedig azt a jó öreg erdélyi mondást emlegettem az Önök számára, miszerint sikereikhez, boldogságukhoz, jó közérzetükhöz tudniuk kell mindig „egy helyett kettőt ugrani”. Ez utóbbi gondolatot nyomatékosítandó hívok most segítségül egy 166 esztendővel ezelőtt, 1848-ban keletkezett, Szabó János kolozs-monostori apát tollából származó kis szöveghelyet: „Az élet boldogítására vezető egyik nevezetesebb út a munkásság, kiváltképp a pontos munkásság. […] Európának kicsinosodott nemzeti, kivált a városokban, már nem tudnak hiában ülni; dolgoznak, mozognak, foglalatoskodnak valamivel, azok is, kik láblógatva is megélnének. Szóval minél vadabb az ember, annál tunyább is, és minél kimíveltebb, annyival dolgosabb is. Márpedig a kiművelt, pallérozott ember tudja a leginkább ismerni és érezni a jólétnek ízét, tehát csak ebből is kitetszik, hogy a munkásság egyik nevezetes kútforrása az élet boldogságának.”

Quod erat demonstrandum – fűzhetnénk hozzá az apát úr egykori tollából származó ma is érvényes üzenethez. Előző éves hallgatóink, egyetemi tanártársaim viszont már jól tudják, hogy tanévnyitók alkalmával a munka becsületére, értékére vonatkozó eme gondolatot kevésbé fennkölt módon, és jóval tömörebben imígyen szoktuk gyakorta megfogalmazni: a gödörásást leszámítva vajmi kevés tevékenység van, amit legfelülről szoktak elkezdeni.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok hasznos, szakmai és emberi sikerekben gazdag tanévet egyetemünk teljes akadémiai közösségének, a kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kar 2014/2015-ös tanévét pedig ezennel hivatalosan is megnyitom.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Hírek

Tanévnyitó 2025

2025-09-08

Álláshirdetés: ügyintéző – épület adminisztrátor

2025-09-03

Caffenol Kísérleti Celluloid Műhely a Sapientián

2025-09-03

Egy sapis hallgató nyara - 8.

2025-09-01

Tagek