Oláh-Badi Levente – Filmtudomány mesteri szak, II. év

Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest

Oláh-Badi Levente vagyok, Budapesten voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem Filmrendező művész szakán 2017 szeptemberétől 2018 január végéig áthallgatáson. Azért pont Budapest, mert azt hiszem, hogy a film erősen kulturális kérdés, és hiába van rengeteg jó példa arra, hogy nemzetiségétől függetlenül valaki nemzetközi filmrendezővé vált, én úgy érzem, hogy egyik napról a másikra nem tudnék például cseh filmessé válni.

Őszintén azt hittem, sokkal nehezebb lesz, sokkal kegyetlenebb, ugyanis az ember jó, ha felkészül a legrosszabbra. Most viszont saját magamból kiindulva mindenkit biztatnék, hogy lépjen ki a komfortzónájából, égessen fel bátran hidakat, mert az erősíti az életösztönét. Én meg voltam arról győződve, hogy Romániában akarok mindenképp maradni időtlen időkig, mert valószínűleg ez az egyetlen hely, ahol nem vagyok furcsa. Féltem attól, hogy nagyon idegen leszek Budapesten. Igazából egyetlen félelmem sem igazolódott be, tökéletesen átlagosak és normálisak, sőt, ahogy dolgozni kezdtem a Pesten elő diákokkal, nagyon erősen bajtársiassá vált a viszonyom mindenkivel.

Negatív tapasztalatom is volt természetesen, csalódás, kellemetlen meglepetés, bosszúság, viszont ez azért totálisan irreleváns, mert ez a hétköznapokkal, választásokkal, problémamegoldásokkal jár az élet minden pillanatában, minden területén a világon. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy életem egyik legjobb döntése volt Budapestre jönni. Valószínűleg közrejátszott sok esetben a szerencse, sok helyzetben hatalmas mázlim volt, így hasznosabb, nagyobb okosságokat nem tudok írni, hiszen bárkivel bármi történhet, nem biztos, hogy mindenkire ugyanúgy és pont olyan csodálatos dolgok várnak, mint ahogy rám vártak. Abban viszont biztos vagyok, hogy mint a népmesékben, a szegény legénynek érdemes felkerekedni, mert tökéletesen más perspektívát és emiatt árnyaltabb viszonyt generál az, ha az ember az otthonát, szülőföldjét „kintről” is megcsodálja.

A papírokat intézni nekem rettenetesen nehéz ügy volt, mert ebben egyszerűen fogyatékos vagyok, ennek ellenére is mindenkit megnyugtatok, ez senkinek nem fog rajtam kívül nehézséget okozni, és ezt garantálom.

Ezen kívül még egyszer csak hangsúlyozni tudom, hogy ha bárkinek lehetősége adódik, hogy áthallgasson egy bármilyen külföldi egyetemre, ebben az esetben mondjuk Budapestre, ne foglalkozzon semmilyen félelmeivel, előzetes prekoncepcióival. Amit életem egy periódusában hittem, hogy a magyarországiak elkényeztetett, nagyképű, empátiamentes, kegyetlenen barmok és táposok, mindez tökéletesen értelmetlenné vált. Lehetséges, hogy első ránézésre tökéletesen így néz ki, igen, valóban feltűnően és ordítóan hatalmas a különbség az átlag budapesti polgár ritmusa, életstílusa és egy erdélyié között, de ha az ember képes arra, hogy ezen túllépjen (mondjuk összeszorítja a fogát, és kíváncsi lesz, és nagyon türelmes), akkor az első benyomás bármennyire is meghatározó és traumatikus legyen is, elkezdhet valamit egy teljesen más irányból, és akkor kevésbé marad belterjes és goromba, mint egy belterjes budapesti vagy erdélyi akárki. Ugye, milyen logikusnak hangzik.

Összefoglalva nagyszerű érzés minden reggel arra ébredni, hogy egy hihetetlenül gyönyörű városban vagy, alapvetően sokkal nyugisabbnak érzem, mint Románia bármelyik szögletét, rengeteg a hajléktalan, sokszor nagyon mocskosak az utcák, de lakható és lakott mégis, megszokható. Az emberek pedig „ ugyanolyan emberek, mint a többiek, de azért nem szabad haragudni rájuk”[1]

[1]Emil Ajar: Előttem az élet. (Eredetileg így szól a mondat: „Nekem az a véleményem, hogy a zsidók ugyanolyan emberek, mint a többiek, de azért nem szabad haragudni rájuk.”)

2018.03.05.