Farkas Ágnes Anna – Filmművészet, fotóművészet, média szak, II. év

Budapesti Metropolitan Egyetem, Budapest (Magyarország)

2020. február 12-e volt a nap, amikor elindultam, nyakamba vettem a világot, és nekivágtam az ismeretlennek. Igazából voltam már ezelőtt is Budapesten, úgyhogy nem a város maga számított újdonságnak, hanem az egész élmény, hogy távol vagyok otthonomtól, a családomtól, a barátaimtól, és egy teljesen új fejezet kezdődik az életemben. Akkor még semmit sem sejtettem arról, hogy milyen pozitív és negatív élményekben lesz részem, mi fogja meghatározni a mindennapjaimat, mi lesz az, ami miatt nem fogom a mobilitás nagy részét élvezni.

Az első napok, ahogy az lenni szokott, nagyon hosszúak voltak, és bár nagynénémnél laktam, megpróbáltam minél több dolgot egyedül csinálni, egyedül nekivágni a nagyvárosnak, felfedezni helyeket. A város letaglózott, mint már említettem, jártam Budapesten, de így, felnőttebb fejjel, egyedül, még soha. És azt hiszem semmilyen városban nem jártam csak egyedül, bármilyen célból, kivéve persze Kolozsvárt. A város óriásinak tűnt, és én nagyon kicsinek éreztem magam, az emberek magyarul beszéltek, és mégis valami más nyelvnek tűnt, szokatlannak, idegennek, érdekesnek, vonzónak. Először az egyetemre mentem el egyedül, a Nagy Lajos király útján levő campushoz, és amikor megláttam az épület tetején, hogy Metropolitan Egyetem Budapest, valami olyasmit éreztem, hogy ez teljesen új, ez teljesen más, ez most egy jó kezdet. A beiratkozás, adminisztrációval töltött nap nagyon tetszett. Aztán összeismerkedtem emberekkel, találkákat beszéltünk meg, a bevezető, ismerkedős nap után pedig elmentünk együtt enni valamit a külföldiekkel. Ez azért furcsa, mert akkor találkoztam nagyrészükkel először és utoljára, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, és nem lesz világjárvány, talán másképp alakul minden.

Aztán elkezdődött az egyetem, és azt vettem észre, hogy reggel van, és készülődöm az első egyetemi napra, nem volt sok órám, csak 2-3. A Rózsadombon laktam, ezért ahhoz, hogy eljussak a Rottenbiller utcai campusra, először a 11-es busszal kellett elmennem a Mechwart ligetre, majd ott felülnöm a 4-es 6-os villamosra, és egészen a Wesselényi utca/Erzsébet körútig villamosoznom. Ezt az utat kb. 10-szer tettem meg, mert utána nem kellett többet egyetemre járni, de az a 10 alkalom megszeretette velem a körutat, a sok embert, a reggeleket, azt, hogy Budapesten is sietnek egyetemisták, iskolások, kéregetők, és zajlik az élet. Az egyetemi órák, amennyin volt lehetőségem részt venni, élőben, nagyon jó hangulatúak és hasznosak voltak, a tanáraim rendkívül kreatív, jó érzékkel tartottak a kisebb, erasmusos csoportoknak az órákat, szerettem bejárni az épületbe, és szerettem volna, ha júniusban, amikor hazajövök, könnyes, vagy nem könnyes, de valamilyen szinten kicsit fájó búcsút vehetek az épülettől, a tanároktól és az egyiptomi lánytól, az amerikai fiútól, a német lánytól, akiket alig ismertem meg így. De azért az a pár alkalom, amikor mégis eljutottam az egyetemre, nagyon jó tapasztalatnak számít. Angol nyelven hallgattam az órákat, és az első, amin részt vettem, egy fotótörténeti óra volt, hivatalosan History of Photography néven volt jelen az órarendben. Ez lett az egyik kedvenc elméleti tantárgyam, rengeteget tanultam, olyan nyelven és olyan dolgokról, amikről eddig még nem, vagy csak más kontextusban. A másik kedvenc órám egy Directing and Writing elnevezésű óra volt, ahol két kisebb csoportban dolgoztunk, és amíg normálisan, az egyetemen zajlott az oktatás, rengeteg érdekes feladatot kaptunk, ez volt az egyik olyan gyakorlati óra, mely teljesen filmes, rendezői szempontból közelítette meg a tantervet, sok dokumentumfilmet néztünk és kicsit terepgyakorlatokban is kipróbálhattuk magunkat. Nagyon érdekes volt még a Film Pitching nevű óra, mely bár egy abszolút újdonságnak számított, teljesen letaglózott, és a tanárnő, aki tartotta rendkívül érdekes, összeszedett, fontos dolgokra tért ki, amikről ezelőtt igazából nem volt lehetőségem hallani. Összességében a gyakorlati tárgyak voltak a kedvenceim, ezek által érezem azt, hogy fejlődtem, mind a fizikai oktatás, mind az online alatt.

A karantén előtt igazából sikerült eljutnom néhány kulcsfontosságú pontra Budapesten, mint a Gellért tér, a vár, az Astoria, a Hősök tere, a Duna-part és pár kevésbé fontos vagy ismert helyre is, mint eldugott kis kávézók, éttermek, szép utcák, kihalt terek. Aztán, egészen pontosan emlékszem, március 12-én, egy nap alatt vagy kettő, már nem tudom, minden iszonyatosan felgyorsult. Nőttek az esetszámok minden országban, egyre ijesztőbb lett a helyzet, az emberek féltek, és nem tudtam eldönteni, hogy akkor most tényleg megtörténik ez, vagy csak egy rossz vicc. Március 12-én egy nagyon meleg nap volt, az első kabát nélküli nap talán, ezen a tavaszon, és emlékszem, hogy elsétáltam az Astoriára, majd találkoztam valakivel, és még a Gellért téren is jártam. És másnap, mikor felkeltem, azt hiszem minden teljesen más volt, mert beigazolódott a feltételezés, amitől annyira irtóztunk, hogy a vírus terjed, és megfelelő intézkedéseket kell tennünk. Pont egy hónapom volt Budapesten, úgy igazán. Február 12-től március 12-ig. Utána minden megváltozott. A következő két és fél hónap tulajdonképpen arról szólt, hogy az ember megszokja azt, ami új. Ami új és rossz. A karantén valószínűleg mindenki számára egy nagyon intenzív élmény, valami nehéz, valami negatív, valami lelkileg megtörő. Azt éreztem, hogy nem hiszem el, hogy velem történik meg, hogy annyi készülődés és gondolkodás után, azok után, hogy itt vagyok Budapesten, és minden elkezdett jól alakulni, az erasmusos félévemnek annyi.

Eleinte semmit sem lehetett tudni, hogy be kell-e fagyasztanunk a félévet, hogy haza kell-e utazni, hogy mi az eljárás ilyenkor. A dolgok elkezdték lassan de biztos beleásni magukat az addig megszokott, és többnyire jól alakuló életünkbe és nem lehetett kimászni belőle. Aztán, miután az új érzés elmúlt, jött a megszokás, a soha véget nem érő reggel, délben, este, minden nap ugyanaz a körforgás, és őszintén, csodálkozom, hogy az emberek többsége kibírta. Ami a mobilitást illeti, végül döntenünk kellett, hogy folytatjuk online a félévet. Vagy pedig hazajövünk, és akkor minden teljesen más fordulatot vesz. Sokat gondoltam, aztán úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, akármennyit is tart ez a karantén, és megpróbálom élvezni Budapestből azt, ami maradt. A tanórák szempontjából tulajdonképpen minden leredukálódott az online felületekre, aminek megvoltak a diákszemmel nézett előnyei, de sokkal több hátránnyal is járt ez a fajta tanulás, ez a metódus, ami azelőtt teljesen lehetetlennek tűnt volna. Mindazonáltal élveztem az órákat, volt egy szépsége a Zoomon megtartott beszélgetéseknek, filmvetítéseknek, munkák elemzésének. Nagyon pozitív meglepetés volt, hogy a tanárok legalább annyira próbálkoztak élhetővé tenni a kialakult helyzetet, mint amennyire mi is próbáltunk jelen lenni, figyelni, tanulni. A vizsgáztatás is egy nagyon szimpatikus módon történt, az elméleti tárgyakból többnyire dolgozatírással, a gyakorlatiakból pedig olyan módon, ahogy azt az adott tantárgy megkövetelte, vagy féléves, több munka alapján, amiket egyébként mindig levetítettünk az online platformon, és értékes visszajelzést kaptunk rá, tanároktól és diáktársaktól egyaránt, vagy pedig élőben, pl. a Film Pitching tantárgynál, ahol Zoomon kellett a tantárgy kritériumainak megfelelően prezentációt tartani. Úgy érzem, a Metropolitan Egyetemen az online oktatás nagyon pozitívan sült el, amennyire csak lehetett, felkészülten és zökkenőmentesen vették a tanárok és a diákok egyaránt az akadályokat és bár koránt sem ideális így tanulni, mégis azt érzem, hogy a Zoom órák által több lettem, tanultam dolgokat, és végkonklúzióként azt tudom mondani, hogy örülök, hogy részese lehettem egy ilyen formában történő oktatásnak. Megismertem így is valamennyire az embereket, és a lehető legjobbat kihoztuk ebből a helyzetből, összeültünk külön Zoom szobában, hogy beszélgessünk, mintha csak egy normális kávézás lenne egy normális körülményben.

Bár megvoltak a jó oldalai ennek a dolognak, mégis a karantén nagyon hosszan elhúzódott, és a monotonitás átvette az uralmat minden felett, voltak napok, amikor nem is realizáltam, hogy Erasmus-mobilitáson vagyok, sem azt, hogy tanulok egy egyetemen, ami új és vagány, hanem csak azt, hogy reggel van, aztán valaki beszél valamiről a számítógépből, aztán sétálok egyet, és este van. És kezdtek a mozdulatok mindennapivá válni, a számítógép-bekapcsolás, az emberekkel való beszélgetés visszagondolva olyan, mintha egy hosszú és végeláthatatlan nap lett volna. Talán az egyetlen felfrissítő dolog az a mindennapos séta volt, mert minden nap elmentem sétálni, és nem vittem a telefonom, ilyenkor gondolkodtam, és a közeli erdőben járkáltam, kilométereken keresztül, csendben, és azon gondolkodtam, hogy mi alakult volna másképp, minek örülök még így is az Erasmus adta lehetőségek közül, és mit bánok meg. Ez volt talán a legnagyobb kérdés, hogy megbántam-e azt, hogy eljöttem erasmusozni, és minden így alakult. Erre most sem tudom a választ, hiszen volt egy hónap, egy eléggé felejthetetlen hónap, amikor azt tettem, amit akartam, és azt csináltam a szabadidőmmel, amit csak szerettem volna, a bezártság csak ezután jött. Alapvetően ismerkedtem, tanultam, egyetemre jártam, csak sokkal kevesebbet, legalábbis teljesen más kontextusban, mint ahogy reméltem.

Az Erasmus tehát adott nekem valamit, és elvett tőlem valamit, de mindkettő által tanultam, magamról, a világról, egymásról, és ha nagy szavakat akarok használni, akkor az életről. A karantén ideje alatt fontossá váltak a klisészerű egyértelmű, mindennapi dolgok, mint az emberi kontaktus, az út az egyetem felé, a korán kelés. Ezeket a dolgokat nem fogom elfelejteni egyhamar, és talán így is van jól. Örülök, hogy ami történt, megtörtént, és pozitívan nézek előre a következő időszakra.