Gáspárik Márton Pál – Filmművészet, fotóművészet, média szak, II. év

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest (Magyarország)

Egyetemi tanulmányaimat első évtől Budapesten szerettem volna kezdeni, az iratkozás viszont mikor oda kellett iratkozni, még nem tudtam, mit akarok tanulni, ezért az a terv esett végül. Ki szerettem volna hagyni egy évet, de végül eljöttem a Sapira, Kolozsvárra, hogy „majd úgyis Erasmusozok”. Az első Erasmus-jelentkezésemet visszautasította az egyetem, de másodév elején újabb kiírás történt, amelyet jóváhagytak, mivel csak ketten jelentkeztünk. Széles körű választékom volt: a Metropolitan, ahonnan elég sok tárgyat elfogadtathattam volna itthon, ugyanis tárgyösszetétele nagyon hasonlít a Sapiéra, illetve az ELTE, amelyről azt mondták, hogy nem érdemes, mivel csak elmélet van, szinte semmit sem fogok tudni hazahozni, nagyon sok fejfájással fog járni. Így hát egyértelműen ELTE-re esett a döntés, hátha sikerül egy félév alatt megtanulnom azt az elméletet, amire itthon nem vagyok képes. Emellett mindenképp megakartam kérdezni személyesen Kovács András Bálintot (egy ottani tanárt), könyvében miért mondja a Farkasok órája c. filmről, hogy nem egy jól sikerült film.

Az ELTE Erasmus-koordinátorával különösen nagy szerencsém volt, ugyanis azonos a szülővárosunk, ezért nagyon türelmes volt velem és a bürokrácia-analfabetizmusommal. Felsorolva neki, milyen (és mennyi) tárgyakat szeretnék felvenni, elegánsan jelezte teljesítésük lehetetlenségét, illetve ajánlott olyanokat, melyek népszerűbbek a helyi diákok körében.

Budapest egy nagyon szép, sokoldalú város, sokat jártam oda líceumi éveim alatt, sokáig ott is szerettem volna élni, viszont most nem csak péntektől vasárnapig ültem. Február elején érkeztem. Több hétnek kellett eltelnie, mire először megláttam a napot. Az utcákon a koncert, színház, vagy egyéb plakátok helyett mindenhonnan politikusok néztek rám. Külvárosban laktam, sokat kellett tömegközlekednem. Az elején még vadásztam a mosolyra az emberek arcán, de elég hamar észrevettem, hogy mosolyt csak a kampányplakátokon lehet látni, illetve a szűk közösségekben, ahonnan még nem apadt ki az emberközti bizalom, no meg a turisták arcán, akik az olcsó alkoholtól kábultan nagyon boldogan sétálgattak Budapest utcáin. Egyik legemlékezetesebb momentumom az volt, amikor kb. 80 másik emberrel egyszerre leszálltam a Batthyány téren a metróról, amire még legalább ennyien szálltak fel, a megállóban pedig olyan csend volt, hogy lépteimet tudtam hallani. Az volt az a pillanat, amikor felhagytam a kollektív boldogság keresésével, s bekapcsolt védőmechanizmusom: többet nem néztem az embereket, nem próbáltam segítséget kérni tőlük, a fülhallgatómat meg csak akkor vettem ki a fülemből, ha már mellettem volt az ember, akivel beszélnem kellett, illetve ha hazaértem. Megpróbáltam szűkebb körökbe integrálódni, ahol oldottabb hangulat volt, s eldöntöttem, hogy kamera nélküli riporterként kikérdezem a város emberét, mi az, amivel elégedetlenek. Az utóbbi nem volt nehéz feladat, mindenki a politikával hozta összefüggésbe az általános depressziót. Szeretném jelezni „kutatásom” egyoldalúságát, ugyanis nagyjából a 18–35 közötti generációval kerültem kapcsolatba, többnyire kocsmákban, kiállításokon, egyetemen, emellett magam is elfogult vagyok a kérdést illetően. Ettől eltekintve nem találkoztam olyan emberrel, akinek feltételmentesen tetszene az ország vezetése. Főképp a bizalmatlanság, a szabad véleménynyilvánítás hátráltatása, valamint az állami pénzek elfogult szétosztása volt az emberek problémája. Az erdélyieket kollektíven megpecsételi az általam bejárt emberközeg: úgy érzik, egyoldalú információáram jut át a határokon (úgy érzem, egyoldalú információáram jut vissza). Szerintük nem fer, hogy szavazatunkkal befolyásoljuk a választásaik eredményét, anélkül, hogy éreznénk ennek súlyát. Sokak szerint a kormánypárt kihasználja az erdélyi magyar közösséget maga legitimizálására, amiért az általános megítélésünk negatívnak mondható (ebben a közegben). Ezzel szemben nagy örömmel fogadták, amikor meséltem nekik Erdély azon rétegeiről, akikről nem hallottak eddig, akik nem szándékoznak beleszólni az életükbe, s szeretnék, ha nem a többség alapján ítélnék meg őket. Kellemes beszélgetésekben vettem részt, igyekeztem rávilágítani a sztereotipizálás okozta konfliktusokra, s megérteni, hogyan lehetnének az emberek elégedettek. Utóbbira nem kaptam konkrét választ, ezért nem akartam konklúziót levonni, de kicsit az az érzésem, hogy mindenki vár a jóra, de nem úgy, ahogy más csinálná. Mindenkinek van egy stratégiája a dolgok helyrehozatalára, de valamiért senki sem vág bele

Választások után múlni kezdett ez a hangulat. Az emberek kezdtek belenyugodni az eredményekbe, így én is belenyugodtam abba, hogy kérdésemre nem fogok választ találni. Felhagytam a folyamatos kérdezéssel, időmet inkább a város épületeinek, kertjeinek megismerésére használtam.

Budapest egy nagyon szép, sokoldalú város, viszont meg kell tanulni élni benne. Nekem nem biztos, hogy sikerült, nem is biztos, hogy akartam, hogy sikerüljön. De az Erasmus jó volt. Ja, meg Kovács András Bálint Bergmant tárgyaló órájáról pont hiányoztam, ezért nem tudtam feltenni kérdésem.