Miklós Nóra – Filmművészet, fotóművészet, média szak, II. év

Budapesti Metropolitan Egyetem, Budapest (Magyarország)

Az első egyetemi évem alatt jelentkeztem az Erasmus+ pályázatra, ennek keretén belül másodév második félévét Budapesten tölthettem a Budapesti Metropolitan Egyetemen. Először borzasztóan megijedtem, amikor megtudtam, hogy sikerült a pályázatom, akkor realizáltam úgy igazán, hogy életemben először egy idegen városba fogok költözni, idegen emberek közé, a választott egyetemről sem ismertem senkit. Persze volt egy évem erre felkészülni, lakást találni, időben és nem kapkodva elintézni a papírokat... vagyis ezt gondoltam, jó szokásomhoz híven, utolsó pillanatban találtam egy szobát és utolsó éjszaka összepakoltam a bőröndöm, majd elindultam a nagyvárosba. Az első egy-két nap csak a várost jártam, rájöttem, hogy ha más nem is, Budapesten a tömegközlekedés nagyon jól meg van oldva. De még mindig nem éreztem otthonosan magam: a bőröndömből öltöztem, az embereket távolságtartónak és flegmának éreztem, hiányoztak a barátaim. Az egyetemen nem volt sok órám, viszont azokat szerettem. Próbáltam úgy összeválogatni őket, hogy otthon is elfogadják őket, de olyan dolgokat is tanuljak, amire máskor nincs lehetőségem. Mivel magyar és angol órákat is vettem fel, mindig különböző csoportokkal voltak az óráim, és rengeteg embert sikerült megismernem. Az erasmusos tanulókkal sokszor összeültünk, mindenki mesélt a saját kultúrájáról, arról, hogy miért döntött Budapest mellett, mit látott eddig a városból, hova érdemes elmenni.  Mivel én voltam az egyetlen magyar anyanyelvű erasmusos tanuló, így a magyar nyelvű tanórákra is egyedül én jelentkeztem, emiatt az elején nagyon féltem ezektől, tudtam, hogy egy már összeszokott, baráti társaságba fogok beérkezni, én leszek az idegen. Végül viszont egy nyitott gondolkodású, barátságos osztályba érkeztem, már első héten összeültünk az óra után, mindenki mesélt az egyetemről, elmondta mitől-kitől kell félnem, mire figyeljek oda, és szóltak, hogy ha bármi segítségre van szükségem, nyugodtan keressem meg őket. Így az első pár hét után már úgy éreztem, hogy én is a közösség része vagyok, és fellélegeztem.

Ahogy már említettem, viszonylag kevés órám volt az egyetemen, a kevés órám miatt viszont több időm volt arra, hogy megismerjem Budapestet, így jutottam el a kedvenc magyar zenekaraim koncertjére, kerestem fel az összes vintage turkálót, bámultam Munkácsy festményeit a Nemzeti Galériában, és az első egy hónapban én voltam a sarokban álló szőke lány, aki minden egyes kiállításmegnyitón ott van, és az ingyen pohár pezsgőjét issza. Már az első hónap után kezdtem azt érezni, hogy otthonosabbá vált a város, és egyáltalán nincs amiért egyedül érezzem magam. Már ritkábbá váltak az alkalmak is, amikor lemerült telefonnal ismeretlen helyen találtam magam, és fogalmam sem volt, hogyan kell hazajutni (a szokásos „pedig esküdni mertem volna, hogy erre kell betérülni”). Budapesten akkor vagy egyedül, ha egyedül akarsz lenni, máskor mindig találsz valakit, akivel jól érzed magad: a Király utca apró antikváriumában a bácsit például, aki minden alkalommal elmondja, hogy mennyire örül, ha fiatalokat lát a boltjában (és ha gyakrabban megfordulsz nála, még 1-1 ingyen kötet is nálad landol), a Duna-partot borozásra és beszélgetésre találták ki, és a legjobb beszélgetések a 4-6-oson születnek idegenekkel, mikor éjszaka próbálsz hazajutni. Nem csak új ismeretségeim születtek, végre volt lehetőségem több időt tőlteni azokkal a barátaimmal, akik már évekkel ezelőtt Budapestre költöztek, így a nosztalgiázással töltött esték sem maradtak ki.

Valahogy így telt el ez az 5 hónap, az első két hét egy évszázadnak tűnt, a többi pedig perceknek. Az egyetemről több jót tudok mesélni, mint rosszat, az emberek hiperszuper kedvesek, a tanárok segítőkészek, Budapest pedig csodaszép tud lenni, ha sikerül felvedd a ritmusát. Az utolsó napokban elköszöntem mindenkitől, megbeszéltük, hogy még mikor és hol tudunk találkozni, elsétáltam az összes kedvenc helyemre, összepakoltam a bőröndöm, és elég biztosan elhatároztam, hogy még vissza fogok ide költözni. Egy részben örültem, hogy indulok, rengeteg ember hiányzott otthonról, és a csendre is vágytam, ami nem a fővárosok előnye (főleg ha teljesen véletlenül a központ központjába költözöl), de Budapest hiányozni fog az összes kedves-furcsa emberével együtt.

Szóval kedves idegen, ha ezt azért olvasod, mert azon gondolkodsz, hogy jelentkezz az Erasmus+ pályázatra, akkor én egy egyértelmű igent mondok neked, egyedül elindulni nehéz, de utána minden hiperszuper lesz.