Kovács Bence Zsolt - Jog szak, III. év

Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Budapest, Magyarország)

Az Erasmus+ mobilitás – legyen szó tanulmányi útról vagy szakmai gyakorlatról – egy, az ember életében egyszer megragadható lehetőség. Utólag belegondolva, ha nem használtam volna ezt ki, akkor az egyetemen töltött időmet nem nevezhetném teljesnek. A kezdeti nehézségek ellenére (a szakmai mobilitást még 2019/2020-as tanévben pályáztam meg, viszont a pandémia miatt csúszott egy évet a megvalósítása) 2021 nyarán két csodás hónapot tölthettem a magyar fővárosban. A járványhelyzetnek tudható be többek között az is, hogy erre az intézményre esett a választásom (utólag hálás vagyok ezért). Sokat vacilláltam több magyarországi befogadó között, viszont a személyes tapasztalatom az, hogy itt voltak az első pillanattól kezdve a legelérhetőbbek (a kapcsolatfelvétel simán ment, küldözgetések nélkül) és legszívélyesebbek (még aznap választ kaptam az első e-mailemre).

Első napomon körbevezetettek az intézményben (Fővárosi TEGYESZ) és meg- és bemutatták annak fő komponenseit. Egy gyermekközpontú hálózatról van igazából szó, melyet teljes mértékben a gyermek legfőbb érdeke vezérel. Itt döntenek valójában (sokszor szükség van gyámhatósági határozatra) a gyermek védelembe vételéről, annak kiemeléséről, szakellátásba vételéről és esetleges örökbe-adhatóságáról. Ez az intézmény működteti a budapesti befogadó-, lakás- és gyermekotthonok legnagyobb részét, és még sok más szerteágazó hatáskör tartozik alá (az 1997. évi XXXI. számú törvény szabályozza mindezeket).

A második nap már beledobtak a mélyvízbe. Egy olyan jogász végzettségű gyám mellé kerültem, akivel ellátogattunk egy speciális szükségletű (kriminalizált, szerhasználó vagy más szenvedélybetegséggel küzdő stb.) lányokkal foglalkozó gyermekotthonba. A gyámolt egy 16 éves 6 osztállyal rendelkező lány, aki családi bántalmazás miatt került be a gondozási rendszerbe, és aki később szerhasználati problémáknak betudhatóan jutott ebbe a szegregált gyermekotthonba. Rokonai így is pszichoaktív szereket csempésztek be neki. Ez a tapasztalat felkészített az általam a jövőben látandó tömérdek emberi szenvedésre, azokra a gyerekekre – akik lehet, hogy még nem tudatosították –, de szüleik áldozatai.

A rá következő 1 hónapban igazából keresztül-kasul jártam – különböző gyámokkal – Magyarországot, Zalaegerszegtől Debrecenig és Kelebiától Nógrád megyei falvakig. Láttam elhagyott újszülötteket, akik csecsemőotthonba kerültek, és általában akik gondozatlan terhesség gyümölcsei. Az egyik kisbaba például függőnek született. Az ilyen otthonok lényege egészségügyi ellátást nyújtani, az esetleges neurológia sérülést csökkenteni és a gyermeket fejleszteni egészen 3 éves koráig, vagy amíg örökbe nem adják (az idősebb korban gondozásba vett gyermekeknek kisebb erre az esélyük). Találkoztam olyan 2 évessel, aki a mai napig elvonási tünetekkel küzd, mivel az édesanya szerhasználó volt állapotos korában. Ez a kisfiú sokkal kevesebbet alszik, mint amennyit az életkorához képest kéne, és általában ájulásig futkos. Meglátogattam egy javítóintézetet, ahol beültem egy már kriminalizált fiú iratismertetésére.  Megismerhettem 5 gyermeket, akik ugyanannál a nevelő szülőnél voltak gondozva. Kettő közülük egypetéjű ikerpár, de, mivel az anya szerhasználó volt terhesség alatt, a másodiknak született gyermek – bár génállománya megegyezett a testvéréével – ún. „B” iker lett, vagyis szellemileg és fizikailag nem éri el a testvére szintjét. Hallottam az utazások alatt 12 éves leányanyákról és 13 éves apákról, és többszöri abortuszon túlesett lányokról. A legszívszorítóbb tapasztalatom a debreceni különleges igényű (fogyatékkal élő vagy valamilyen értelmi betegséggel rendelkező) szociális ellátó otthonához kötődik. A kislány, akit meglátogattunk, ugyancsak gondozatlan terhesség gyümölcse, mivel az édesanya szerhasználó volt állapotos korában. Ezért a lány középfokú értelmi fogyatékossággal született. Az 5 éves kislány fizikailag úgy nézett ki, mint egy 3 éves, beszélni nem tud és nem is fog soha tudni, és szobatiszta sem lesz. Nem ismerte fel azt a nevelőszülőt, akinél az első 3 évét töltötte.

Miután lejárt az egy hónap, amit a gyámokkal töltöttem, annak az érdekében, hogy megismerjem az intézményt teljesen, és átfogó képet alkothassak az ott folyó munkáról, egy-egy napot tölthettem a TEGYESZ különböző részlegein. Voltam az irattárban, ahol 1945 óta minden a rendszerbe bekerült gyereknek megtalálható a „dossziéja” (sic!), mely kikérhetővé válik, ha egy illetékes személy például vérszerinti rokonait szeretné felkeresni. Beültem az elhelyezési szolgálat egy ülésére, ahol egy lányról volt éppen szó, aki szökésben tartózkodik. Jártam a gazdasági osztályon, ahol a különböző szerződéseket készítették elő és tárolták. Ültem egy idegőrlő délutánt az ügyfélszolgálaton is. Meglátogathattam ugyanakkor a Fővárosi TEGYESZ által működtetett 2 befogadóotthont (ahova a gyermekek ideiglenesen kerülnek be a családból való kiemelésük után). A nagyobb fiúknak fenntartott intézményben láttam, miként próbálkoznak a nevelők egy rendszert kiépíteni a neveltek életében, akik teljes anomiában (normanélküliség) nőttek fel, és akik éppen ezért a napjaikat céltalanul, lébecolással töltik. Itt láttam egy 12 éves fiút, aki hajnali ötkor úgy állított be a családjától jövet, hogy teljesen ki volt készülve. Társai szerint „varázsfüvet” (sic!) szívott, mely erős hallucinogén, de egyben tönkre is teszi az embert.   Ezek a gyermekek szinte mind úgy kerültek el otthonról, hogy nem létezett egy napi rutin, egy normarendszer, amihez magukat tarthatták volna.

Az utolsó két hetemet azzal töltöttem, hogy a TEGYESZ épülete melletti befogadó otthon kisebb gyermekeit segítettem fejleszteni (filmklub és kisebb számú játszó, mesés foglalkozások). Kézzelfoghatóvá vált az, hogy itt is szinte minden gyermek a szülője áldozata. Egytől egyig szeretet és figyelemhiányosak voltak. Volt alkalmam több szabad órát tölteni az intézmény könyvtárában, mely, kicsi mérete ellenére, rengeteg érdekes olvasmányt kínál az érdeklődőnek.

Sokszor felvetődött bennem a kérdés, hogy a szakmai gyakorlatom egyeltalán kötődik-e a jog világához? Erre a válasz az, hogy természetesen igen, ha nem is olyan mértékben, mint azt az elején gondoltam volna. Igazából jogászként próbáltam tekinteni a körülöttem történő eseményekre, megérteni, mi miért és miként működik (vagy éppen sok esetben nem működik) a gyermekjogvédelem világában. Érzékenyítésnek tökéletes volt, olyan tapasztalatra tettem szert, melyet a jogi elméleti oktatás alatt nincs esély megszerezni.

Bárkinek teljes szívvel ajánlani tudom a szakmai gyakorlatot ennél az intézménynél, vagy igazból bármely helyen, amely fogadni képes. Tanácsom az, hogy gyakorlat alatt vezessetek valamilyen formában naplót, és írjátok le azokat a dolgokat, amelyek veletek történnek, mert igazán így öntődik formába a tapasztalt és integrálódik az információ az életünkbe. A magyar főváros nagyon sok művelődési és szórakozási lehetőséget kínál, ezeket is érdemes minél jobban kihasználni az ott töltött idő alatt. Én is ezt tettem. Nagy élményem volt pl. a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, de a Kiscelli Múzeum is, ahol megtekinthető egy kiállítás Budapest csatornázásának kultúrtörténetéről.  

Köszönöm szépen a Sapientia EMTE-nek, hogy meghirdette, és a Fővárosi TEGYESZ-nek, hogy fogadott a gyakornoki programra!