László Barna, Filmtudomány mesteri szak, I. év

Budapesti Metropolitan Egyetem, Budapest

Ez év februárjától Budapesten tanulhattam, a Metropolitán Egyetemen, Budapesten. Több dolog motivált abban, hogy Pesten tanuljak egy fél évet: új közeg, új emberek és lehetőségek… Az első két hét, az ismerkedésről szólt, kellett szóljon. Azok a barátaim, akik már bejárták az erasmus kesze-kusza ösvényét tanácsokkal láttak el és én az első hetekben jó diákhoz méltóan meg is fogadtam.  Részt vettem az erasmus által szervezett közös programokon csapatépítőkön. Különböző kultúrájú, nyelvet beszélő emberek gyülekezete volt ez, ahol a közös hangot nem is volt olyan egyszerű megtalálni. Más embernek éreztem magam, mivel egy új arcomat kellet, megmutassam. Senki nem tudta, hogy ki vagyok és mivel szeretnék foglalkozni. Nem volt egy filmes sem köztük. Még ha meg is értették, tudom, hogy nem igazán érdekelte őket, meg ha érdekelte volna, akkor pedig tarthattam volna a kis eszmefuttatásaimat… mind kommunikációra jártak. A pálinka természetesen összekötött bennünket, de nem éreztem azt, hogy új barátokra vagy filmes emberekre leltem volna. Jó buli volt, de semmi több.

Ezután következett egy váltás. Alább hagytak a külföldi diákokkal való találkozások, kocsmázások, városnézések. Engem más dolog érdekelt. Azt akartam, hogy filmes diákokkal ismerkedjek meg. Azt a kérdést fel lehetne tenni, hogy de hát ott az egyetemen miért nem ismerkedtél Barna? Természetesen ez volt az elgondolásom, de a tantárgyak, amiket részben én választottam, részben pedig kiosztottak nekem nem várt eredményt hoztak. Az első tanítási héten el is voltam csüggedve, hogy ebből mi is lesz, hisz ismét külföldiekkel voltam együtt, akiket a fotózás és a filmtörténelem érdekelt. Az órák egyrésze pedig teljesen más volt, mint amire számítottam. Nem volt magyar tantárgyam és mind elméleti órák voltak. Szerencsére harmadik nekifutásra, de sikerült kicserélnem a tantárgyaim egy részét, így bejárhattam Incze Ágnes, Balogh Zsolt, Salamon András óráira, ami egy picit közelebb állt a szívemhez. Ezeken az órákon jó kis viták, elemzések is történtek, sőt még filmet is kellett készíteni.  Azt éreztem, hogy kezd értelme lenni az ittlétemnek. Bejártam az órákra és ismerkedtem a magyar filmes osztállyal, akiknek a fő motivációját a filmkészítés jelentette. Teljesen beleillettem a kis csapatba. Nem éreztem azt, hogy én vagy ők felsőbbrendűek lennének.

Aztán jött egy ötlet Salamon Andrástól, hogy a David Bowie emlékkoncert fellépőiről készítsünk filmet. Én Moldvai Katival voltam egy csapatban. Mi szerencsések voltunk, mivel Thuróczy Szabit kaptuk. Izgalmas személy, tehetséges színész. Nem egy túlságosan jóképű srác, de a fiatal lányok imádják. Láttuk benne azt, hogy ha magához közel enged, akkor lehet belőle egy izgalmas kisfilm. Mi a feleségével való viszonyára akartunk nagy hangsúlyt fektetni, mivel Szabi már nagyon sok szerelmet megélt a filmvásznon és az előadásokon. A helyzet pikantériájához tartozott, hogy Ónodi Eszter is fellépő volt a Bowie koncerten (közösen szerepelnek az aranyélet című magyar HBO TV sorozatban) és Szabi, általános unottsága a próbák alatt, Eszter érkezésével teljesen megszűnt majd átalakult és nyoma sem volt semmiféle unottságnak, problémának. Egy ilyen híres közéleti személyről, veszélyes dolog lett volna a kiválasztott utunkat bejárni, de úgy érzetem, hogy Szabolcsnak afeleségével  való kapcsolata tiszta és ezért a film is az lett volna. Sajnos csak egy átlagos rövid dokumentumfilm lett, mivel nem volt elég kitartás a stábban. Nem szeretnék neveket megemlíteni, de így sem érezhettem elégedetlenséget, hisz nekem ott volt a saját projektem, a Hands of God.

Március eleje lehetett és én mindenben a szépséget a boldogságot kerestem. A rácsásról forgatott filmemből (Hands of God)úgy éreztem, pont ez a szépség, boldogság hiányzik. Nagyon érdekestapasztalat volt az a nap mikor elmentem filmezni és boldogságot keresni. Utólag rájöttem, hogy szerencsém is volt. A forgatás előtt három napig megállás nélkül esett az eső és borzasztóan rossz idő volt. Viszont mire oda értem, gyönyörű idő lett és a természet érezhetően felszabadult. Ez Csángálóra és családjára is kihatással volt. Gyönyörűen szikrázott az udvar, a zöld fű nyugalmat árasztott. Elképzeltem egy kis halacskát, amely egész életét egy kis akváriumban tölti és hirtelen egy kéz bekeríti a sarokba és és kiemeli.  A halacska nem érti, hogy mi történik, de mindjárt vége az életénekés egyszer csak a tengerben landol. Csángáló  azt hiszem elfelejtette egy kis ideig, hogy beteg és csak úszkált a napsütötte vidámságban… nézte a kis unokáját, ahogy szeme láttára megtanul biciklizni. És nem máshol, hanem a nagyapa előtt, hogy lássa, hogy büszke legyen rá. Ezek a képek pont azért varázslatosak, mert az ember érzi belülről, hogy, ami a lencsén keresztül történik, annak van mélysége éspozitív töltete. Kezemben tartva a kamerát éreztem, hogy ha keresünk valamit és kitartóak vagyunk, akkor megtaláljuk. Szép filmes élmény volt és azt hiszem szükségem is volt rá.

Az órákra továbbra is bejártam. Nekem személy szerint Báron György órái tetszettek. Nem egy tökéletes angolsággal beszélő ember, de az előadásaiban éreztem azt a hatalmas tudást és filmre való rálátást, rosszindulat mentességet, ami véleményem szerint kevés filmesztétában van benne. A Hitchcock filmjeiről beszéltünk a legtöbbet. Tanultam már róluk, de mégis teljesen másképp hatott rám az ő elemzése. Valahogy megfogott; „Frametoframe”. Ezt hangoztatta mindnen órán és ez az alaposság kellett ahhoz, hogy engem érdekeljenek az ő gondolatai észrevételei, filmekhez való viszonya.

És hogy most hól tartok? Lejárt a vizsgaidőszak… egy tantárgyból kaptam négyest és négy tantárgyból ötöst. Amióta filmes egyetemre járok, mindig azt mondom, hogy a jegyek nem érdekelnek csak a filmek. Ez igaz, de azért jól esik, hogy így sikerültek a vizsgáim. Még három napig tartózkodom Pesten, de ez alatt kétszer fogok gyógytornára menni. A történet úgy hangzik, hogyelőször sikerült bekerülnöm amagyar művészválogatott futballcsapatába. Másodszor sikerült a moszkvai Művészfutball világbajnokságongólt rúgnom és lezárásként térszalagszakadást szenvednem. Sajnos nem volt egy jó dokfilmkészítő mellettem, hogy dokumentálja az én felemelkedésemet, boldogságomat, drámámat és szinte tragédiámat. Egy kicsit mégis az vigasztalhat, hogy magyar válogatott színeiben szereztem a sérülés és láthattuk, hogy a nagy Magyar válogatott hogyan is teljesített Franciaországban. 

De az a fontos, hogy hullámvölgyből hullámvölgybe tartunk vagy pedig a hullám tetejéről a hullám tetejére. Ugyanaz az útvonal, csak nem mindegy, hogy hogyan is fogjuk fel. Szóval ebben az állapotban a felfogás, meg az elkövetkezendő fél év (filmes nyelven) átkonvertálása a fontos. Nem lesz foci, viszont lesz több filmes gyakorlat. Már pár hónapja nekifogtunk egy Palóczi Zita névre hallgatóforgatókönyviró lánnyal a Potozky László által írt Éles című regény forgatókönyvre való adaptálására. Heti három alkalommal találkozunk és most már, kezdünk összeszokni a forgatókönyvírás területén. Röviden fogalmazva, nagyon bizakodó vagyok a jövőmre nézve!