Gál Noémi, Nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szak, II. év

Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest

Mindig is csodáltam azokat a diákokat, akik annyira bátrak, hogy neki mernek vágni az ismeretlennek, és külföldön, ismeretlen környezetben próbálják ki magukat. Aztán azon gondolkodtam, én miért ne tehetném? Így történt, hogy jelentkeztem az Erasmus+ tanulmányi mobilitásra, és egy fél évet Budapesten, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanulhattam.

Amíg fel nem szálltam a buszra, el sem hittem, hogy ez tényleg megtörténik és tényleg pont velem, aki azért elég nehézkesen lép ki a komfortzónából, és a nagy kalandokról csak álmodozik. De megtörtént… és életem egyik legszebb fél évét tudhatom magam mögött (közhelyesnek tűnik ezt mondani, de tényleg így van).

Amint megérkeztünk (volt szerencsém ezt az egészet nem egyedül, hanem egy kedves kis társammal átélni) csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok, hogy akkor most mi lesz és hogy lesz, és korántsem éreztem magam annyira jónak, hogy minden tantárggyal és diákkal angolul „birkózzak meg”, de ahogy beléptünk az Orczy úti kollégium ajtaján, ez az egész egyre egyszerűbbnek tűnt. A kollégium nagyon modern, tágas, világos és barátságos volt, így hamar otthonossá vált, aztán ahogy megismerkedtünk a többi külföldi diákkal, ez lett a világ egyik legjobb helye.

Az első napok nagyon mozgalmasan teltek, hiszen annyi új dolog várt felfedezésre. A mentoraink és azok a további személyek, akik az Erasmusos diákokkal foglalkoztak, mind nagyon jó fejek és segítőkészek voltak, és szinte egytől egyig diákok, így a későbbi közös kocsmázásokban is lelkes társaink voltak. Nekik köszönhetően már az első napon tudtuk, kihez forduljunk, ha bármilyen problémánk van. Elmondták, hogy hol lehet nyomtatni a közelben, melyik a legolcsóbb szupermarket, hová forduljunk egészségügyi problémákkal, és természetesen azt is, hol lehet a legfinomabb gulyáslevest enni és melyek a legjobb szórakozóhelyek. Továbbá, szerveztek különböző kirándulásokat is, amelyek csak még jobban segítettek az újonnan kötött barátságok elmélyítésében is. Szeptember végén máris Egerbe vettük az irányt egy kétnapos kirándulásra.

Az egyik legjobb dolog, amit az Erasmus adott, hogy olyan emberekkel ismerkedhettem meg és beszélgethettem a világ nagy dolgairól, akikkel talán csak nehezen tudtam volna az Erasmus nélkül. Így lettek ismerőseim Európán kívül is: Törökországból, Mongóliából, Kínából, Kazahsztánból, Indiából, Egyiptomból, Equadorból és Ghánából is. A legszorosabb barátságot az egyetlen lettországi lánnyal, a lengyelekkel és a törökökkel kötöttük, és őket minden bizonnyal nevezhetjük barátainknak.

Természetesen, elsősorban tanulni és látókörünket tágítani mentünk, ami sikeresen meg is történt. Olyan tantárgyakat is volt lehetőségünk tanulni, amiket itthon nem lehetett volna. Rengeteg lehetőség volt a tanórákon kívüli információszerzésre is, így rengeteg érdekes konferencián vettünk részt, és a tanórákra is jöttek külföldi tanárok. Volt lehetőségünk kínai előadótól is hallgatni Kínáról, bár a hallgatók között senki sem értett szinte semmit az előadótanár akcentusának köszönhetően, de ez is egy élmény volt. A tanárok, akik minket tanítottak nagyon segítőkészek voltak, és az angolt is szépen és érthetően beszélték, így ezzel nem volt gond. Ha valami problémánk volt, óra végén nyugodtan magyarul is megkérdezhettük, így előnynek számított az, hogy beszélünk magyarul. A legtöbb tantárgyból folytonos számonkérés történt, minden héten beadandó csoportmunkáink voltak, kéthetente esszék, kiselőadások és többnyire a jelenlét is kötelező volt, szóval azért nem unatkoztunk az egyetemen sem. Minden tantárgyat angolul vettünk fel, ami az egyik legjobb választás volt. Hamar bele lehetett rázódni, és egy idő után fel sem tűnt, hogy amúgy magyarul tanulok itthon, olyan egyértelművé vált az angol. Az angoltudásom is határozottan fejlődött és sokkal bátrabban beszélek, folyékonyabban, és nem is kell sokat gondolkodnom, hogy hogyan is kellene mondani amit szeretnék, persze azért még hibázok, de legalább bátran próbálkozom. Emellett megtanultunk még pár szót törökül, lengyelül és lettül is, persze az „Egészségedre!” már szinte minden nyelven megy. Az egyetlen dolog, ami a tanítással kapcsolatban nem tetszett az az, hogy voltak tantárgyak, ahol szinte minden órán más tanár jött be, így mire megszoktam az egyik tanár előadási módját és az angolját, már jött is egy másik.

Habár csak Magyarországot volt lehetőségünk választani, úgy gondolom, hogy ez több szempontból is előnyt jelentett. Egyrészt amiatt, hogy magyar az anyanyelvünk, így mindent egyszerűbb volt megérteni és elintézni, és könnyebben tudtunk a magyar diákokkal is ismerkedni. Így egyszerre lehettünk Erasmusos diákok és magyar diákok is. Másrészt meg, Magyarország itt van a szomszédban, így nem kellett nagy távolságot megtenni, amikor hazautaztunk. Nekem személy szerint egyáltalán nem volt honvágyam, annak ellenére, hogy azért Kolozsváron már 3 hét után érzem, hogy haza látogatnék. Minden nagyon pörgős volt és eseménydús, unatkozni és szomorkodni egyáltalán nem volt időm, és olyan emberekkel voltam körülvéve, akik ha a honvágy mégis felmerült volna, bizonyára hamar segítettek volna elmulasztani. Annyi minden felejthetetlen dolog történt ezalatt a fél év alatt, hogy azt nem lehet néhány oldalban összefoglalni, csak azt tudom ajánlani, hogy ezt át kell élni és meg kell tapasztalni, szóval ha lehetőség adódik, nem kell félni, nyugodtan és bátran kell belevágni! Szerencsére, a legsegítőkészebb és legkedvesebb emberek állnak az Erasmus mögött, úgy a Sapientián, mint a fogadó egyetemen, szóval, ha nehézségek adódnak is van akikre számítani.

Sajnos, ez a fél év hamarabb eltelt, mint ahogyan szerintem kellett volna, és a búcsú ideje egyre közelebb volt. A mobilitásom legszomorúbb pillanatai meg azok voltak, amikor a számunkra legkedvesebb embereket sorra kísértük ki a buszra a viszontlátás reményében.