Major Lajos, Filmtudomány mesteri szak, II. év

Budapesti Metropolitan Egyetem

Indulásból nagy reményeket fűztem az Erasmus+ mobilitási programhoz, úgy éreztem, hogy számomra ez lesz a nagy lehetőség, és az is lett. De kezdjem az elején.

Kolozsváron leéltem 5 évet, ez alatt elég jól megismertem a várost, megismertem a lehetőségeit és adottságait, magamba szívtam a kultúráját és a számomra tartogatott tudást, s közben megismertem a korlátait is. Úgy éreztem, hogy Kolozsvárból egyelőre kiszipolyoztam emberileg és szakmailag is, amit lehetett, vagy amit akartam, ezért most volt itt az ideje, hogy továbblépjek Budapest fele. Így jött a képbe az Erasmus. S be kell valljam, van abban valami szép, amikor úgy indítod egy várossal való ismerkedésed, hogy közben nincsenek anyagi gondjaid és maximálisan a tanulásra, a fejlődésre és a kapcsolatépítésre koncentrálhatsz.

Szívem szerint azt mondanám, hogy minden flottul ment az első perctől kezdve, de nem akarok hazudni. Már a lakáskeresés elég kemény szellemi és fizikai megpróbáltatás volt, de az legalább két nap alatt megoldódott és igazán remek helyen kaptunk lakást remek árban. Az első igazi pofont inkább az egyetemen kaptam, ugyanis a várttal ellentétben, nem hogy nem kerültem be a produceri osztályba, még csak a tantárgyait sem vehettem fel hivatalosan. Egyszerűen ezek a tárgyak nincsenek benne a Metropolitán erasmusos tantárgy csomagjában. Ráadásul ebben a csomagban nagyrészt csak angol tárgyak vannak, mert abból indulnak ki, hogy alapvetően nem magyarok jönnek erasmusra. S a vicc ebben az, hogy közben találkoztam olyan Kárpátaljai lánnyal, aki szintén magyar anyanyelvű és olyan német sráccal, aki eredetileg magyar. Persze nekik nem jelentett akkora gondot az angol, mint nekem.  Persze ez sem gond, mert tanultam vele, csak így elsőre nem azt kaptam, amire számítottam.

Végül úgy „jártam túl” a rendszer eszén, hogy felvettem hat olyan tantárgyat, ami passzol az itthoniakhoz és azokból levizsgáztam, közben pedig bejártam további három olyan órára, ami igazából érdekelt, de ezekből nem kaphattam jegyet. Talán egyet lehetett volna kérvényezni, de hármat semmiképp. Így hát maradt az, hogy picit többet járok órára, mint azt eredetileg terveztem. De ez nem zavart igazán, mert egészen jók voltak az angol órák is, és tényleg azt érzem, hogy fejlődtem velük.

De az igazán izgalmas számomra mégis csak a plusz három órám volt, mert így nyílt lehetőségem több ízben színházba menni, nagyjátékfilm forgatásba betekintést nyerni és egy elméleti stáb részese lenni. Így tudtam valami maradandót is alkotni, kicsit filmezni és olyan emberekkel együtt dolgozni, akiktől szakmailag sokat tanulhattam. S itt mindenképp meg kell említenem két kedvenc tanáromat, Balogh Zsoltot és Tóth Andrást, mert a legnagyobb egyetemi élményeket nekik köszönhetem.

Természetesen nem csak tanulásból állt az élet, mert a szórakozásra és a kultúrára is elég komoly hangsúlyt fektettem. A félév folyamán körülbelül hét házibulin vettem részt, ezeknek nagy részére valamelyik ismerős születésnapja adott okot. Különböző társaságokkal körülbelül hetente egyszer kimentem egyet kocsmázni, vagy valami filmet moziban megnézni. A félév folyamán sikerült kiolvasnom hat könyvet, emellett más elfoglaltság közben további négyet hangos könyv formájában hallgattam meg. Meglátogattam a Csodák Palotáját, a Modigliani kiállítást, valamint további nyolc kortárs galériát. Részt vettem társasjátékos esteken és számtalan városnéző sétán, korcsolyáztam egyet a műjégpályán is, aminek a vége az lett, hogy véletlenül egy hastáncos privát partira keveredtem a korcsolyázó társakkal. Szóval nem mondhatom, hogy unatkoztam.

A sportra is elkezdtem komolyabb hangsúlyt fektetni, ezért amíg az időjárás engedte, kijártam futni a Margit-szigetre vagy a Városligetbe, valamint nagyobb biciklizés városnézéseket is csináltam magamnak. Egyik alkalommal például végigbicikliztem cikk-cakkban a Duna mentén, úgy hogy minden hídon áttekertem a Rákóczi-hídtól fel az Árpád-hídig. S muszáj megemlítenem, hogy biciklis szempontból épp a leghíresebb, a Lánc-híd a legrosszabb, nem elég hogy szűk és nincs bicikli sáv, még hepehupás is az út rajta.

A vizsga időszak sokkal hamarabb eljött az egyetemen, mint azt vártam. Lényegében december elejétől kezdve már csak óra pótlások és kollokviumi vizsgák következtek. A legviccesebb az egészben, hogy az első három „vizsgám” a három fakultatív tantárgyból jött, amik persze nem is jöttek, mert nekem nem tudtak jegyet adni. De ha adhattak volna, az mind jó jegy lett volna. De igazából a többi vizsgával sem volt komoly gond, négy ötös és két négyesem lett a végére. Egyedül az angoltól féltem, te több tanár is megengedte, hogy magyarul is vizsgázzak és ez nagy segítség volt. Pont az a kettő lett négyes, ahol nem volt lehetőség magyarul vizsgázni a többiekre való tekintettel, ugyanis prezentációt kellett készíteni, s nem fejeztem ki olyan jól magam. De hát ez ilyen, már rég meg kellett volna tanulnom rendesen angolul.

Szakmailag első ránézésre nem tűnt olyan jónak a dolog. Decemberig csak egy stúdiós filmezésen, egy diplomafilm pótforgatási napján és egy nagyjátékfilm egyik forgatási napjába nyertem betekintést. Decemberre ez nyomasztott is, úgy éreztem, hogy nem sikerült olyan kapcsolatokat kiépítenem, amilyet szerettem volna. De szerencsére tévedtem, mert csak türelmetlen voltam. Azt nem vettem kellően számításba, hogy ehhez több idő kell és hogy a morzsákat már elhintettem. Ugyanis a diplomafilm pótforgatási napon megismertem egy olyan embert, aki a jövőben szakmába való bekerülésemet jelentősen elősegíti, azzal, hogy a szárnyai alá vett. Ezért volt az, hogy az utolsó egy hónapban a vizsgázásokon kívül nem csak a lábamat lógattam, hanem a két ünnep közt leforgattunk egy felvételi filmet, aztán január 3-tól kezdődően aktív részese lettem egy kisjátékfilm előkészítésének, amelyben gyártás asszisztensi/felvételvezetői pozícióban tevékenykedtem. Ez számomra óriási lehetőség, mert ha ebben jól szerepelek, az megalapozhatja azt, hogy a jövőben tényleg azzal foglalkozhassak, amivel akarok, és talán még meg is tudok majd élni belőle.

Szóval a végére kijelenthetem, hogy nem hiába vettem részt ezen a mobilitási programon, sőt, beigazolódott, hogy ez életem nagy lehetősége, amivel azt hiszem sikerült kellőképpen élnem is. Ezért ezer hála és köszönet a Sapientia EMTE-n mindenkinek, aki ezt lehetővé tette a számomra. Minden tiszteletem az övék.