Ágoston Zsófia, Nemzetközi kapcsolatok és Európai Tanulmányok, III. év

Távol akartam maradni a budapesti élettől. Erős kezdés, igaz? Tekintve, hogy a következő pár oldalban arról fogok mesélni, hogy milyen volt a 4 hónapos budapesti szakmai gyakorlatom az Erasmus+ keretén belül. De igaz, nem vonzott sosem a pesti élet, mert mindenki körülöttem vagy a politikai életbe akart belerántani vagy pedig az élvhajhász fővárosi létbe. Nem, köszi – mondogattam mindig és igyekeztem távol maradni Budapesttől. Hogy mi változott? Márciusban adtam egy esély a városnak és magamnak. Először öt hetet töltöttem el itt a Makovecz program miatt, és engedtem neki, hogy megmutassa az igazi arcát. Nem azt, amelyik az aktuálpolitikától, bulvártól és miegymástól eltorzul(t), hanem azt, ami a mélyebb rétegeiben rejlik – a történelem, a kultúra és az emberek valódi ritmusa. Az egyhónapos kapcsolatunk annyira jól sikerült, hogy beregisztráltam magunkat még 4 hónapra. Az előkészületekkel nem untatnék senkit sem, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy bürokrácia világában mennyi papírmunkát igényel egy ilyen folyamat, végzős hallgatóként pedig kicsivel még többet. Mindezeken túl szóltam a szüleimnek, hogy 4 hónapig nem találkozunk, elköszöntem a barátaimtól és július 22-én megkezdtem a szakmai gyakorlatomat az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalában.

Nem én voltam az első erdélyi gyakornok náluk, és remélem, hogy nem is én leszek az utolsó. Előttem már mások leírták, hogy mi is ez az intézmény, mire szolgál és miért jó, hogy létezik. Tanulságos beszámolók, megéri belőlük egy-kettőt elolvasni, de a honlapjukon is érthetően megfogalmazzák, mit is csinálnak. Másokkal szemben én inkább arról szeretnék beszélni, hogy mit kaptam ettől a Hivataltól az ittlétem alatt, hiszen rengeteg tapasztalatot és impulzust szereztem, amelyek új gondolatokat ébresztettek bennem. Mindezek központi eleme a fogyatékkal élő gyerekek és felnőttek voltak. Nyár elején nem is gondoltam volna, hogy betekintést nyerek hasonló közösségekbe. Ezek a személyes élmények sokat segítettek abban, hogy jobban megértsem a mozgássérültek, fogyatékkal élők nehézségeit, és hogy miként tudjuk támogatni őket a mindennapi életben. Első sorból megtapasztalhattam, hogy nem elegendő a fizikai segítségnyújtás, ugyanennyire lényeges és fontos a figyelem és az empátia, amely lehetővé teszi számukra, hogy méltósággal éljenek.

A budapesti Eiffel Műhelyházban esélyt kaptam látni a párizsi paralimpián versenyző magyar csapat tagjainak eskütételét. Egy ilyen alkalom nem csak arra adott lehetőséget, hogy részese legyek egy inspiráló pillanatnak, hanem találkozni és látni olyan embereket, akik az ország színeiben versenyeznek. Számomra az esemény legmeghatóbb jeleneteként maradt meg, amikor a csapat hivatalos dala felcsendült, miközben a családtagok felsorakoztak a színpadon mint meglepetéskórus. Ilyenkor sok emberben bűntudat lép fel, mert úgy kezdenek el gondolkozni magukról, hogy épek, egészségesek, de mégsem érnek el sikereket az életben. Szerintem sokkal inkább úgy kéne gondolkoznunk, hogy miből tudunk építkezni ahhoz, hogy fejlődhessünk. Az eskütétel alatt nem csak próbáltam bemanifesztálni, hogy valamelyik kamera az irányomba nézzen, hogy anyukám láthasson az élő közvetítésben (sikerült!), hanem azon is, hogy mennyi kitartás, elköteleződés és motiváció szükséges ahhoz, hogy az emberek túllépjenek a saját határaikon. Az esemény arra emlékeztetett, hogy a legnagyobb akadályokat nem a fizikai korlátok jelentik, hanem az, hogyan állunk hozzá a kihívásokhoz. Ebben a tekintetben nagyon sokat fejlődött az életről való felfogásom.

Egy hónappal később már a FODISZ (Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége) 2024-es tanévnyitó ünnepségén ültem, ahol a 25 éves jubileum alkalmából különleges műsorral készültek: egy rövid fellépés után bemutatták az új arculatukat, a párizsi paralimpiai csapat két tagja pedig röviden megosztotta élményeit a közönséggel az olimpiáról, végül pedig egy díjátadóval zárult. Jó volt nézni a gyerekekre, akik izgatottan várták, hogy kihívják őket és az edzőiket. Ők nem csak azért különlegesek, mert másképp reagálnak bizonyos helyzetekben, hanem mert tudnak másképp is élni. A másság számomra azt üzente, hogy másfajta szemszögből nézni és élni az életet. Ezek a gyerekek és felnőttek olyan erőt sugároztak, amely nemcsak a sportban, hanem minden élethelyzetben példát mutatnak. Az, hogy képesek leküzdeni a nehézségeiket és megpróbálják a legjobbat kihozni magukból, igazi inspiráció.

Ezt követte pár héttel később a Ne parázz! szlogennel zajló, egész napos rendezvény, ahol a résztvevőknek lehetőségük nyílt kipróbálni a különböző parasportágakat. Sok ember nem tudja felmérni, hogy mennyi lehetősége van egy mozgás- és látássérültnek. Láttam, ahogy gyerekek vívnak, nehézsúlyokat emelnek, speciális kerekesszékekben kosaraznak stb., miközben ott ragyogott a szemükben az öröm, hogy ők is képesek mindenre. A vakoknak kifejlesztett asztaliteniszt nekem is lehetőségem volt kipróbálni, és elmondhatatlanul élvezetes volt. Teljesen más úgy játszani, hogy közben rajtunk van egy szemfedő, rá vagyunk utalva a többi érzékszervünkre. Ugyanakkor rájöttem, hogy nem én leszek a következő Robin Hood, de ennek ellenére az íjazás is egy rettentően szórakoztató sport. A személyes kedvencem a mediballozás volt. Addig nem is hallottam róla, viszont nagyon szimpatikussá vált, mert egyszerre fejleszti az ember fizikai, mentális és érzelmi szintjét, szinkronba hozva őket egymással. Számomra ez a sportágválasztó nemcsak arról szólt, hogy megismertünk új sportokat, hanem arról is, hogy megerősítettük a hitet: bárki képes lehet elérni a céljait, ha van mersze és kitartása hozzá.

Novemberben részt vehettem a Csörgőlabda MEFOB (Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség) Bajnokságon, ami órákig képes volt lekötni, holott csak néző voltam. Együtt izgultam a többiekkel, hogy vajon sikerül-e kivédeni a labdát, és összemosolyogtam a bírókkal, amikor a diákok egymást ugratták anélkül, hogy levették volna a szemfedőket. Úgy gondolom, hogy az ilyen kezdeményezések jóval többről szólnak, mint csupán a sport: a látássérültek és vakok számára nemcsak sportolási lehetőséget adnak, hanem hozzájárulnak a társadalmi érzékenyítéshez is. Fontos, hogy mindenki megtanuljon érzékenyen viszonyulni a környezetében élőkhöz és bátran kérdezni egymásról, egymás szükségleteiről. Túl kell lépni önmagunkon, és szerényen fordulni embertársaink felé, még akkor is, ha mások viselkedése vagy megjelenése eltér a miénktől, vagy esetleg ellenszenves számunkra. Az ilyen rendezvények nemcsak a sportolásról, hanem a kölcsönös tiszteletről és megértésről is szólnak.

A fentiekhez hasonló események alatt jöttem rá arra, hogy a társadalmi felelősségvállalás kulcsfontosságú ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk másokon. A közösségi munka nemcsak a közvetlen segítségnyújtást jelenti, hanem azt is, hogy teret adunk a különböző társadalmi csoportoknak, hogy kifejezhessék magukat és részt vehessenek a társadalmi életben.

Ha Budapestről van szó, akkor szinte kötelező magyarként és nem magyarként is az Országházát megcsodálni kívül-belül. Kissé megszeppenve vettem tudomásul, hogy egy teljesen átlagos októberi napon a Kulturális Bizottság ülésére megyünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy hogyan működik a rendszer, látni testközelből a médiából ismert közéleti embereket.

A 2024-es OTP&FAY Oktatási Innovációs Nagydíj szintén egy kiemelkedő élményként marad meg számomra, ugyanis ez azon pillanatok egyike volt, amikor a tanárok munkája került értékelésre. Sokan alábecsülik ezt a szakmát, holott a család után a nevelők, pedagógusok, tanárok azok, akik jelentősen befolyásolják az életünket. Több ilyen kéne. Több olyan esemény, ahol megmutatjuk az értékeinket, a munkánkat. Több olyan esemény kéne, ahol értékelve vagyunk szakmától függetlenül.

Már azáltal, hogy betekintést nyerhettem a Hivatal mindennapi működésébe, ráébredtem, milyen elhivatottságot és kitartást igényel ez a szakma is. Példaértékű volt számomra, hogy az ott dolgozók, a csekély létszám ellenére is, teljes erőbedobással, lelkiismeretesen végzik munkájukat, miközben arra is figyelmet fordítanak, hogy megőrizzék a munka és a magánélet egyensúlyát. Lenyűgözött, hogy még azokban az esetekben is, amikor a panaszosok problémái nem tartoztak közvetlenül a hatáskörükbe, türelemmel és empátiával irányították őket a megfelelő szervekhez. E tapasztalatok révén nemcsak a kitartás és az empátia fontosságát ismertem meg, hanem azt is, hogy a precizitás és a hatékony kommunikáció elengedhetetlen a mindennapi munkavégzés során. Láttam, hogyan lehet a legnehezebb helyzetekben is megőrizni a higgadtságot, miközben a segítőkészség és az emberek iránti felelősségvállalás továbbra is az elsődleges szempont marad. Megtanultam, hogy a csapatmunka és a kölcsönös tisztelet milyen meghatározó szerepet játszik a problémák sikeres megoldásában. Ezek az élmények arra ösztönznek, hogy majd a saját munkám során is törekedjek hasonló értékek megvalósítására.

Az utazás nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is változást jelent. Minden egyes élmény, találkozás vagy új perspektíva alakítja a gondolkodásunkat, és sosem érkezünk haza pontosan ugyanúgy, ahogyan elindultunk. Ha mégis, akkor talán lelkiekben valamit elmulasztottunk. Szerencsére engem ez a veszteség elkerült, és csak hallomásból ismerem az ilyen történeteket. Az elmúlt hónapok során rengeteg inspiráló emberrel találkoztam, akik formálták a világképemet. Persze mindig igyekeztem mindezt objektivitással és egészséges kritikával kezelni.

Különleges élményt jelentett számomra a Brain Bar, amely egy évente megrendezésre kerülő fesztivál Budapesten. Ez az esemény lehetőséget kínált arra, hogy a résztvevők közösen gondolkodjanak az emberiség jövőjét formáló legfontosabb kérdésekről. Idén a Magyar Zene Házában rendezték meg és a programok, előadások, beszélgetések mind arra ösztönöztek, hogy új megvilágításba helyezzem a megszokott gondolataimat. Az egyik legfontosabb útravalóm ebből az élményből a következő gondolat lett: merni másképp gondolkodni. Ez a mondat immár része lett a mindennapjaimnak, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is vezérelni fog.

Az elmúlt hónapokat számos más élmény is emlékezetessé tette. Ellátogattam a Zoo Caféba, megcsodáltam a Van Gogh kiállítást és kertmoziban élveztem a filmek hangulatát. Felfedeztem a Margit-sziget nyugalmát, megcsodáltam a Kolodko szobrok játékosságát és átéltem az augusztus 20-i ünnepség különleges pillanatait. A Magyar Nemzeti Múzeum Magyar menyasszony kiállítása lenyűgözött, míg a könyvek világában a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a 29. Nemzetközi Könyvfesztivál és a könyvklubok adtak ihletet. A Budapest Parkban zajos koncerteken vettem részt, míg a Müpában egy magával ragadó hangulatkoncert nyújtott feltöltődést. A Kulturális Örökség Világnapján irodalmi séta során barangoltam a Fiumei úti sírkert különleges történetei között. Az élmények sorát workshopok és tanfolyamok tették teljessé, amelyek inspiráltak és segítettek önmagam mélyebb megismerésében.

Még élénken él bennem az a jelenet, amikor az egyik oktatóm azt kérdezte, miért akarok elmenni, hiszen Budapest egy milliós város, ahol csupán egy leszek a sok közül. Valóban, egy voltam a sok közül, de rájöttem, hogy ez nem jelenti azt, hogy ne hagyhatnék nyomot magam körül. A mindennapokban a kedves gesztusok, a közösségért végzett apró cselekedetek és az új élmények befogadása mind azt tanították, hogy a lényeg az, hogyan éljük meg a pillanatokat. 

Ez az Erasmus-élmény önismeret szempontjából életem egyik legjobb döntése volt. Hálás vagyok minden egyes pillanatáért – a kihívásokért, a felfedezésekért, az inspiráló találkozásokért és a változásokért, amelyeket elindított bennem. Tudom, hogy a mostani döntéseim előkészítik az utat a még nagyobb kalandok és jelentős lépések felé, amelyek a jövőben várnak rám. Ez az utazás nemcsak fizikailag vitt messzire, hanem lelkileg is közelebb hozott ahhoz, hogy megértsem, ki vagyok és merre tartok.